Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
De Gaulle diplomáciája azonban nem dramatizálta a történteket. A két ország kapcsolatát zavaró eseményeket a tábornok olyan múló rossznak tekintette, amelynek azonnal jelentkezett a jó oldala is. A Mao Cetung piros könyvecskéjének téziseivel hadakozó ultrabaloldali csoportok Franciaországban — akárcsak a nemzetközi porondon — két irányba lőttek. Verbálisán, gyerekes rombolásokkal, a tőzsde felgyújtásával stb. támadták a francia monopolkapitalista rendszert, de komolyabb fegyvertényként elsősorban a Francia Kommunista Párt soraiban igyekeztek rést ütni. A hivatalos gaulle-ista propaganda — akárcsak a belügyi apparátus — a türelem, esetenként pedig a szélsőséges csoportok támogatásának álláspontjára helyezkedett a bonyolult küzdelemben. Elnézte, hogy Mao műveit a kínai szervek ugyanúgy terjesztik Párizsban és vidéken, mint a francia kiadók. Elégtétellel nyugtázta azokat a szélsőséges jelenségeket, amelyeket tartósan Kínában sem lehetett elfogadtatni, s csak kompromittálták a kommunizmus eszméit. A hivatalos francia propaganda és a párizsi „Patronat” (a gyáriparosok szervezete) a „kulturális forradalom” tetőzésekor sem veszítette el a kínai realitások iránti érzékét. Változatlanul úgy számolt a 700 milliós országgal, mint amely egy évszázad óta mindig csábította a nyugati tőkét. Az Air Francé menetrendszerű Sanghaji járata, a kantoni vásár állandó francia pavilonja jelezte a francia üzleti élet fokozódó érdeklődését Kína iránt. A tábornok „kínai kombinációiban” az üzletnél mégis fontosabb szerepet játszott a politika. A „kulturális forradalom” antiimperialista szó- használata ellenére a kínai vezetés a valóságban folytatta, sőt fokozta a kétfrontos politikai offenzívát. Támadta az imperializmust az Egyesült Államokban, de még inkább a „Hruscsov nélküli hruscsovizmust” a Szovjetunióban. Mindez olyan időpontban — 1968 májusában — történt, amikor de Gaulle tábornok diplomáciája sok részleteredmény után kiemelkedő sikerek Maratására készült. Egyfelől a vietnami háború és a párizsi konferencia a házigazda, a döntőbíró, a közvetítő szerepét és Indokínába való visz- szatérést ígért Franciaországnak. Másfelől úgy tűnhetett, hogy az új kiadású kisantant-politika koncepcióját igazolja a „prágai tavasz” és a tábornok fogadtatása „Európa leglatinabb” országában, Romániában. Bukarestben, N. Ceausescu fogadásán de Gaulle külpolitikai pályájának zenitjén érezhette magát. Mit sem törődve a párizsi viharral, a diplomáciai testület üdvözlésekor a román fővárosban további utazási terveiről és következő külpolitikai sakkhúzásairól beszélt. Ahogy a krónikások föl jegyezték, két vezető diplomata kapott fölhatalmazást a francia államfő üzeneteinek továbbítására. A Dubceknek és Mao Cetungnak küldött szívélyes üdvözlet bejelentése után egyetlen bukaresti megfigyelő sem bagatellizálta a tábornok szavainak jelentőségét: „Nagyon szívesen találkoznék velük is .. ,”17 17 A „kulturális forradalom” miatt hazarendelt bukaresti kínai nagykövetet ügyvivő képviselte. (France Soir, 1968. május 16.) 94
