Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között

Valójában ezekben a májusi napokban, amikor a tábornokot Bukarest ünnepelte, a Renault megszállt párizsi üzemeiben, a Quartier Latin diákbarikádjain, összeomlott de Gaulle nagyravágyó „planetáris” külpolitikai terve.18 A román fővárosban — ahol az eredeti forgatókönyvet a gyors párizsi visszatérés miatt meg kellett rövidíteni — álomnak bizonyult a remélt világpolitikai főszerep. Sőt már sejteni lehetett, hogy de Gaulle harmadik Kínával kapcsolatos koncepciója Franciaországnak bár jelentős szerepet, de mégiscsak mellékszerepet juttat majd.

3. Párizs mint Washington egyik közvetítője

De Gaulle „kínai játszmájának” utolsó felvonása teljesen megváltozott körülmények között, a májusi robbanás után és a tábornok esetében szokatlan színhelyen, Washingtonban folytatódott; 1969 elején, amikor de Gaulle háborús harcostársa és politikai ellenfele, Dwight Eisenhower temetésére az Egyesült Államokba utazott.

A Fehér Ház új lakója, Richard Nixon számára változatlanul Vietnam volt az első és legsúlyosabb gond. Két út kínálkozott: a háború kiterjesztése egész Indokínára vagy a tárgyalásos megoldás keresése. Nixon számára sem volt kétséges, hogy az utóbbi a Kínai Népköztársaság nélkül lehetetlen. Hogyan, milyen közvetítő igénybevételével lehet Pekingben puhatolózni a varsói közvetlen amerikai—kínai tárgyalásokon kívül?

Franciaország Kína-politikáját és kitűnő kapcsolatait az új adminisztráció egészen más aspektusból nézte, mint Johnson. De a tábornok-elnök kormányának gazdasági és politikai helyzete sem volt titok. Hol volt már a dollár elleni egykori francia offenzíva? De Gaulle 1968 őszén csak amerikai valuta- és aranysegéllyel tudta elodázni a frank leértékelését, és utódjaira hagyni a márka előtti kapitulációt.

így a francia közvetítésre mint ellenszolgáltatásra Washington biztosan számíthatott. Különösen azután, hogy Nixon 1969. februári párizsi látogatásán korunk „politikai óriásának” nevezte de Gaulle-t. Elődje, a feltétlen katonai győzelemre számító Johnson a franciák Vietnammal kapcsolatos álláspontját illetéktelen beavatkozásnak és revánsnak minősítette. Nixon viszont a távozásra készülő francia államfőt bölcs és szolidáris tanácsadóként kezelte.

Nem sokkal Eisenhower temetése után Nixon megbízatása alapján de Gaulle a Quai d’Orsay ázsiai főosztályának igazgatóját, Etienne Manac’h-t először külügyminisztériumi megbízatással, később — mindmáig — nagykövetként Pekingbe küldte. A tapasztalt hivatásos diplomata, akinek különben jelentős szerepe volt a párizsi Vietnam-konferencia előkészítéséla Amikor de Gaulle Bukarestbe indult, Párizst és az országot már megbénította az általános sztrájk. „Májusban a feladat mégis annyira fontosnak látszott a számára”, írta a Le Monde Diplomatique, „hogy a párizsi súlyos zavargások ellenére kitartott az út mellett, tekintettel arra, hogy Románia vezetői — mutatis mutandis —- a iVarsói Szerződés irányában hasonló politikát folytatnak, mint ő a NATO irányában. (Le Monde Diplomatique, 1969. január.)

95