Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
Franciaország Nyugat-Európában politikai, sőt gazdasági vezető szerephez jut. De Gaulle azonban a hatvanas évek első felében úgy látta, hogy a világ Franciaország számára ennél is többet ígér. Olyan történelmi szerepet, amelynek eljátszására hazáját — saját vezetésével — 1940 óta mindig is elhivatottnak vélte: „Véleményem szerint Franciaország GRANDEUR [nagyság] nélkül, nem Franciaország.”10 11 A második világháborús kapituláció, a dicstelen kolonialista kalandok után a hatvanas években paradox módon éppen az a hatalom — a Kínai Népköztársaság — ígérkezett ehhez potenciális partnernak, amely a „grandeur” alapját képező francia gyarmatbirodalom felbomlását kétségtelenül jelentős mértékben meggyorsította. Az 1964. január 27-én nyilvánosságra hozott döntés, a Kínai Népköztársaság elismerése, tekintetbe véve a tábornok diplomáciáját, nem volt váratlan. Charles de Gaulle, a nagy rendező, lépésének időzítését — Saint- Charlemagne napjára — sem bízta a véletlenre. De az időzítésnél is fontosabb volt maga a lépés. A gaulle-izmus egyik ideológusának, a „La Nation” főszerkesztőjének véleménye szerint ez „a gaulle-ista diplomácia tipikus példája”, amely — folytatódik a fejtegetés — „a gaulle-izmus szellemének jellegzetes kifejezője”.11 Miért? Az elismerés puszta ténye miatt aligha. Anglia, a másik régi gyarmattartó európai hatalom, a Kínai Népköztársaság megalakulása után szinte azonnal (1950. január 6-án) megtette ezt a lépést. Franciaországnak további 15 esztendő kellett ahhoz, hogy — a gaulle-izmus szellemének megfelelően — olyannak ismerje el a világot — és Kínát —. amilyen. A kérdést tehát inkább úgy kell feltennünk, miért volt a párizsi és a londoni döntés között csaknem másfél évtizedes időkülönbség? És miért is lett az elismerés a gaulle-ista diplomácia „tipikus példája”? Ami az első kérdést illeti, London sietségének és Párizs lemaradásának, a jelentős időkülönbségnek egyazon oka volt: a gyarmati, a birodalmi érdek. Angliának, hogy a veszett (kínai) fejsze nyelét, Hongkongot legalább a szerződés lejártáig megmentse, azonnal el kellett ismernie Pekinget. Franciaországnak viszont — mivel közvetlen kínai érdekeltsége a sang- haji, tiencsini stb. koncessziós negyedeken kívül nemigen volt — a birodalom maradványát Pekinggel szemben másutt és másként kellett védelmeznie. Mindenekelőtt Indokínában, majd Algériában. A hatvanas években azonban Kína helyzete és szerepe is megváltozott. A tábornok éppen azért emelkedett valamennyi polgári politikus fölé, mivel az esetek többségében a kisebb és még inkább a világpolitikai jelentőségű változásokat, kombinációs lehetőségeket időben felismerte. A 180 fokos fordulatokkal tett lépéseit pedig — vállalva a machiavellista jelzőt — azonnal megkísérelte a „nagyság” szolgálatába állítani. Az Elysée-palota által adott új elemzéshez, a Párizs—Peking viszony módosított megközelítéséhez ekkor már volt közös kiindulópont: az idő10 Charles de Gaulle: Mémoires de Guerre. Plon, Párizs 1954. 1. old. 11 Jacques de Montalais: Qu’est-ce que le gaullisme? Édition Mame, Párizs 1969. 136. old. 90
