Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
közben itt is, ott is közös nevezőre hozott két világhatalomról, az Egyesült Államokról és a Szovjetunióról alkotott francia, illetve kínai állásfoglalás. Ami az Egyesült Államokat illeti, Indokínában átvette a régi francia szerepet. J. F. Kennedy elnök tanácsadóival olyan terepen kezdte el a második indokínai háborút, ahol — da Gaulle véleménye és figyelmeztetése szerint — egyetlen külföldi hatalom sem győzhet. 1961 májusában, a Kennedyvel folytatott párizsi tárgyalásokon mondta a tábornok: „Rossz útra lép ... Az intervenció ebben a térségben megállíthatatlan gépezet lesz. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nemzetek öntudatra ébredtek, semmiféle külföldi hatalom, bármilyen legyen is az ereje, nem rendelkezik a győzelem esélyével. Önök, amerikaiak, tegnap el akarták foglalni a mi helyünket Indokínában. Most nyomunkba lépnek, és lángra lobbantanak egy olyan háborút, amelyet mi befejeztünk. Előre megmondom, lépésről lépésre egy vég nélküli katonai és politikai mocsárba fognak süllyedni, minden veszteség és költség ellenére.”12 L. B. Johnson — a francia figyelmeztetés ellenére — félmilliós hadseregével valóban tovább lépett ebbe a csapdába, ahonnan — a tábornok későbbi tanácsa alapján — csak úgy lehetett kiszabadulni, ahogyan Franciaország tudott Algériában . . . Az Elysée-palotában nem titkolták: az új délkelet-ázsiai helyzet lehetővé teheti, hogy Franciaország nagy kerülővel és más szerepben ugyan, de visszatérjen Indokínába. Annak is tudatában voltak, hogy a visszavezető új ösvények egyikének Pekingen át kell vezetnie. A kirajzolódó amerikaellenes politikai kombinációkban, melyek a „szövetséges ellenség” által elfoglalt gyarmati pozíciók részleges visszaszerzésére irányultak, képtelenség volt számításon kívül hagyni a Kínai Népköztársaságot. Ugyanakkor e gondolatmenet szerint Franciaország mint európai, kontinentális hatalom, sohasem mondhat le a másik potenciális „ellenséges szövetségeséről”, a Szovjetunióról sem. A Mekong menti események nem feledtették a Rajnán túli kényelmetlen változásokat, az NSZK vártnál gyorsabban kialakuló gazdasági és pénzügyi fölényét. Következésképpen mind Európában, mind a Washington vezette NATO-ban érvényesítendő francia hatalmi érdek szükségessé tette de Gaulle számára a Szovjetunió felé való orientációt is. Sőt, a Hruscsov 1960-as párizsi látogatását követő átmeneti elhidegülés és mélypont után hamar kirajzolódtak az újabb közeledés körvonalai. Evian után — a Párizs—Peking viszony javulásával párhuzamosan — a francia—szovjet viszonyban is megindult az olvadás, majd a felmelegedés, egészen de Gaulle fokozatosan előkészített 1966-os moszkvai viszontlátogatásáig. A komplex módon tervező francia államfő „grandeur-diplomáciájában” tehát Moszkvát Pekinggel együtt az amerikaellenes politika kettős ellensúlyának tekintette. A tábornok azonban megtagadta volna önmagát, diplomáciai dialekti12 Charles de Gaulle: Mémoires d’espoir. Plon, Párizs 1970. 268—269. old. 91
