Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között

2. Peking mint a francia diplomácia potenciális tartaléka

A váratlan színpadi fordulat, a második kínai koncepciót beharangozó jelenet ugyancsak Párizsban játszódott le. 1963 őszén Edgar Faure professzor pekingi magánlátogatását, eredményes tárgyalásait a Kínai Nép- köztársaság diplomáciai elismerése követte.

1964 januárjában, a világszenzáció után az Elysée-palota dísztermében szétnyílt a bársonyfüggöny, s az ezer főnyi közönség, diplomaták és újságírók de Gaulle tábornokot új szerepben láthatták. A Kínai Népköz- társaság pedig — a fekete tónus után — teljesen új, mondhatni rózsaszín megvilágításba került:

„.. . Kína — a földkerekség legnagyobb népével, türelmes, tehetséges, dolgos, leleményes fajával évezredek óta nagyon sajátos és nagyon mély civilizációt alkot. Olyan államot, amely régebbi, mint a történelem . . . A modern nemzetekkel való találkozása mégis nagyon kegyetlen volt, és nagy áldozatokat követeltß Amerikaiak és japánok számtalan intervenciója, expedíciója, inváziója következtében oly sok megaláztatást és pusztulást kellett elszenvednie. Ezek a nemzetközi megrázkódtatások vezették Kínát a forradalomhoz ... Végül is ki tudja, vajon a két nemzet [a francia és a kínai — A szerk.] közismert rokonvonása, rokonszenve és kölcsönös megértése nem vezet-e fokozott kulturális együttműködéshez?”

Az adott helyzetet illetően de Gaulle már kérdőjel nélkül, határozottan fogalmazott:

„.. . Franciaország egyszerűen olyannak ismeri el a világot, amilyen. Ügy gondolja, hogy előbb vagy utóbb bizonyos kormányok, amelyek jelenleg még tartózkodnak ettől, majd helyesnek tartják követni példáját .. .”8 9

Hogy a faji előítéletek, a bőrszín mint emberi értékmérő, a Truman- nak tett szemrehányás, a „sárga veszedelem” elleni keresztes hadjárat hánytorgatása helyett most már elismerés és megértés illeti Pekinget, a párizsi sajtókonferencia, a pragmatikus de Gaulle közönségének 1964 januárjában csak első hallásra okozott meglepetést.

A kérdés azonban, melyet egy „petite phrase”, a tábornok egyik félmondata tartalmazott, még nyitott volt: valójában milyennek látja de Gaulle a világot? És, tovább fűzve a gondolatot, mi új játszmájának, második „kínai kombinációjának” a célja?

Az algériai háború befejezése után az V. Köztársaság megszabadult az elődök gyarmati vállalkozásainak végső kudarcától. Az eviani kompromisz- szum, a Szahara olaja biztosította — egyedülállóan a Közös Piacon belül — Franciaország energetikai önállóságát. A „dekolonizált” Francia Közösség és a Párizs—Bonn-tengely kezdetben azzal kecsegtetett, hogy

8 De Gaulle a francia hadsereg történetéről írt könyvében a gyarmati vállalkozások tárgyalása során büszkeséggel emlékezik arra, hogy Franciaország, amely elsőnek lépett az új területek meghódításáért folytatott küzdelembe, részt vett a kínai bokszer- lázadás leverésében, és a francia hadsereg egyik hadteste a többi nagyhatalom csapataival együtt vonult be Pekingbe. (La France et son armée. Plon, Párizs 1970. 236. old.)

9 Charles de Gaulle: Discours et Messages IV. Pion, Párizs 1970. 178—181. old.

89