Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Pálos Tamás: A nemzetközi kapcsolatok és az ideológiai harc
mája, az osztályok harca pedig elképzelhetetlen az osztályok érdekeit, eszméit, céljait kifejező ideológiák küzdelme nélkül. A két világrendszer kialakulásának és harcának ideológiai következménye, hogy a nemzetközi kapcsolatok is a két ideológia küzdőterévé váltak. * Nem lehetséges ideológia felett álló, annak befolyásától mentes külpolitika. Mint ahogy az osztályokra tagozódó társadalomban nem létezhet osztályokon felül vagy kívül álló politika, ugyanúgy elképzelhetetlen olyan külpolitika, amely ne tükrözné vissza a hatalmon levő osztály ideológiáját. A szocialista külpolitika a marxista—leninista elveket követi. Ez az ideológia fejezi ki a munkásosztály, valamennyi dolgozó alapvető érdekeit. Olyan tudományos elméletet alkot, melynek megbízható próbája a szocializmus építésének gyakorlata. A nemzetközi tevékenységhez elengedhetetlen tárgyilagos, hű és tudományosan elemzett képet ad a világról. Megbízható iránytű a gyakorlati diplomáciához. Az imperialista országok külpolitikáját a burzsoá ideológia táplálja. Legfőképpen az antikommunizmus, amely az imperialista stratégia élét a szocialista országok ellen fordítja. A burzsoázia az antikommunizmus jegyében próbálja elfojtani a tőkésországok proletariátusának osztályharcát is és útját állni a nemzeti felszabadító mozgalmaknak. A burzsoá ideológia fő funkciója, hogy leplezze az agresszív külpolitika lényegét, és arról győzze meg a világot, hogy az imperializmus a béke és a szabadság „letéteményese”. Hamis tehát egyes polgári tudósok állítása, miszerint a kapitalista külpolitikát — „a szocialistával ellentétben” — nem kötik gúzsba „ideológiai dogmák”. Először is: a vád a szocialista külpolitikával szemben alaptalan, hiszen az ideológiai szilárdság és a dogmatizmus nem ugyanaz. Nem teljesíti funkcióját az az ideológia, amely megkövesedett, elvesztette érzékenységét az újra, és nem igyekszik választ adni rá. Másodszor, a tőkésországok nemzetközi stratégiájára igenis rányomja a bélyegét a burzsoá eszmék rendszere. Talán a hidegháború nem a „vad antikommunizmus” gyakorlati következménye volt? Vajon a „hídépítés” doktrínája nem a konvergencia elméletét fejleszti tovább? Ami pedig a külpolitika „ideológia- mentességét” illeti, ebben a szólamban a burzsoázia eszmei gyöngesége tükröződik. Tény ugyanis, hogy az imperializmus nem rendelkezik olyan egységes ideológiával, amely tényleges alternatívát nyújthatna a kommunizmus eszméivel szemben. Ezt leplezve „veti el” magát az ideológiát, legalábbis a nagyhangú és felszínes megnyilatkozásokban. Mélyebb szinten azonban megvan az igény egy „kapitalista eszmei alternatíva” kikovácsolására, s arra, hogy ehhez kötődjék a külpolitika. Az 1962-ben San Franciscóban megjelent „Propaganda és nemzetközi kapcsolatok” című könyvben ezt olvashatjuk: „ ... lélektani hadviselésünk, akárcsak külpolitikánk, amelyet követ, intellektuálisan és szellemileg sivár. S ilyen is marad, ha az Egyesült Államok nem alakítja ki pozitív akcióprogramját, eszményét, amely körül tömöríthetné az embereket.”9 ,J Propaganda and International Relations. San Francisco 1962. 8
