Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában
burkoltan szovjetellenes, és nemzetközi tevékenységükben fékezni vagy akadályozni igyekeznek a Szovjetunió és a szocialista országok közössége politikai célkitűzéseinek megvalósulását. A hetvenes évek elején a kínai vezetők által végrehajtott „külpolitikai nyitás” mindenekelőtt a Kínai Népköztársaság nagyhatalmi státusának elismertetését, továbbá azt a célt szolgálta, hogy a Kínai Népköztársaság ennek megfelelően foglalja el az őt megillető helyet az ENSZ-ben és valamennyi nemzetközi szervezetben. Ebből a szempontból a legfontosabb akadályt az Egyesült Államok korábbi Kína-politikája képezte. 1969-től azonban megkezdődött ennek a politikának a felülvizsgálása, hiszen a hatvanas évek végére az amerikai uralkodó körök számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a kínai vezetők politikája egyáltalán nem erősíti, hanem — éppen ellenkezőleg — gyengíti a szocializmus, vagy ahogy ők mondják, a „kommunizmus” nemzetközi erőit és pozícióit. Ennek ellenére korábbi politikai és ideológiai elkötelezettségeik miatt az amerikai vezetők csak igen lassan, óvatosan és megfontoltan kívántak előrehaladni a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatok normalizálása útján. A kínai vezetők hasonló okokból eleinte szintén nem voltak hívei a túlságosan gyors közeledésnek, amelyet az amerikai imperialistáknak a vietnami háborúban való dicstelen szerepe és ténykedése objektiven is erősen fékezett. Ezért 1970-ben és 1971-ben elsősorban a fejlődő országok vezető politikusait igyekeztek mindenáron meggyőzni arról, hogy a Kínai Népköztársaság valamennyi fejlődő országnak önzetlen barátja, és hajlandó őket erejéhez mérten, sőt azon felül is nagyvonalú anyagi támogatásban részesíteni. A hetvenes évek elején nyújtott kínai hitelekből a fekete-afrikai országok igen számottevő arányban részesedtek. Az 1970 és 1973 első negyedéve között nyújtott mintegy 2515 millió dollár hitelből 1068 millió dollár — a fejlődő országoknak nyújtott hitelek mintegy fele — a feketeafrikai országoknak jutott. (Lásd a 3. táblázatot.) A kínai hitelpolitikának ez az offenzívája nem lebecsülendő eredményekkel járt. 1970—1971-ben a Kínai Népköztársaság vagy fél tucat fekete-afrikai országgal vette fel vagy állította helyre a diplomáciai kapcsolatot. Az ENSZ-ben az 1971. októberi szavazás során 26 fekete-afrikai ország küldötte szavazott a Kínai Népköz- társaság jogainak helyreállítása mellett, és sokan közülük — az USA fődelegátusának nagy megdöbbenésére — valósággal győzelmi táncot jártak, amikor a szavazás a népi Kínára nézve kedvezően alakult. Érdekes megfigyelni, hogy a kínai segélypolitika különösen azokat a kelet-afrikai országokat részesíti előnyben, ahol korábban az indiai bevándorlók kezében elég nagy gazdasági hatalom összpontosult (Szomália, Tanzánia, Zambia), s támogatja a fekete-afrikai vezetőknek az indiai eredetű nemzeti tőke egyeduralmának megtörésére és kisajátítására irányuló törekvéseit. A hetvenes évek fejlődő országokkal kapcsolatos kínai segély- és hitelpolitikájának második, kiterjedtségét tekintve beszűkült, volumenét tekintve viszont még mindig jelentős fő területe Ázsia. Itt azonban gyakorlatilag már csak két ország élvez rendszeresen kínai segélyeket és hiteleket. Az első helyen Pakisztán áll, amely csaknem minden évben kapott valamilyen gazdasági támogatást is azon a katonai segélyen kívül, amelyet 79
