Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Pálos Tamás: A nemzetközi kapcsolatok és az ideológiai harc
kudarca a monopoltőkés köröket is új formák, módszerek, eszközök alkalmazására kényszerítette a szocializmus elleni harcban. Ez egyáltalán nem jelent végleges lemondást az erőszakról, de az imperialista politika ma vitathatatlanul nagyobb szerepet szán a szocialista országok belső és külső fellazítását, a marxista—leninista eszmei alapok aláásását célzó ideológiai aknamunkának, mint korábban. Az antikommunista ideológiai diverzió erősödése tehát az imperializmus reakciója a szocializmus, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom, a nemzeti felszabadító harcok sikereire. Ebből rögtön az is következik, hogy a kapitalizmus és ezen belül a burzsoá ideológia válsága nem vezet az imperializmus ideológiai támadásainak gyengüléséhez, hanem éppen ellenkezőleg: minél nehezebb helyzetben van a tőkés világ és minél kisebb eszméinek vonzereje, annál nagyobb szüksége van a „tudatipar” fejlesztésére, a saját és a világ közvéleményének ideológiai megdolgozására. Mi következik mindebből? Az, hogy a nemzetközi osztályharcban az ideológiai szféra előtérbe kerülése nem a marxisták—leninisták akarata ellenére vagy kárára következett be, hanem összhangban a marxizmus—le- ninizmus lényegileg offenzív voltával. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert manapság az ideológiai harc erősödését egyesek az imperializmus „számlájára” írják, mintha az „rákényszerítené” az ideológiai konfrontációt a marxistákra. Holott — nyilvánvaló — azt nem kell rájuk kényszeríteni, hiszen ők azok, akik következetesen vallják a szocialista és a burzsoá ideológia kibékíthetetlenségét, és mind szélesebb fronton támadják az antikommunizmus eszmei hadállásait. Ezzel szemben a monopoltőkés burzsoázia, egykori erőfölényét, döntő történelemformáló erejét elveszítve, kényszerűségből lépett az erőszakról való lemondás útjára. Míg az ideológiai harc éleződésében mindkét fél — más-más természetű — indítékai szerepet játszanak, addig az ideológiai diverzió egyértelműen csak az imperializmus törekvése. Különbséget kell tehát tennünk egyrészt az eszmék küzdelme, az osztályharc egyik formája, másrészt a hidegháború és az ideológiai diverzió, vagyis a reakció által e harcban alkalmazott speciális módszerek és eszközök között. Az eszmék harca például segíti az államok normális kapcsolatát, békés együttműködését, mert hozzájárul ahhoz, hogy a vitás kérdések ne a hadszíntéren, hanem tárgyalásokon oldódjanak meg. A hidegháború ezzel szemben — G. A. Arbatov szovjet szakértő megállapítása szerint — „a fokozott nemzetközi feszültség állapota, állandó fegyverkezési hajsza, politikai, gazdasági és nem ritkán katonai összetűzések sorozata”.7 Az ideológiai diverzió pedig „beavatkozás más államok belügyeibe, a népek közötti ellentétek, bizalmatlanság, gyűlölködés propagálása”.8 Ennek a szocialista országok minden eszközzel gátat vetnek. A nemzetközi politika és az ideológiai harc összefonódása a békés egymás mellett élés kibontakozásának időszakában objektív szükségszerűség. A békés egymás mellett élés ugyanis a nemzetközi osztályharc sajátos for7 G. A. Arbatov: Nemzetközi politika és ideológiai harc. Kossuth Könyvkiadó 1972. 234. old. 8 Ugyanott, 245. old. 7
