Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Dr. Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában

sára sem volt elegendő. Ezek a csoportosulások a legbőkezűbb kínai anyagi támogatás és propaganda mellett sem tudtak az adott ország munkás- vagy haladó mozgalmában mélyebb gyökereket ereszteni. így hát végeredményben új eszméikkel új szövetségesek után kellett nézniük.

A kínai vezetők 1963 nyarán még egy reménytelen kísérletet tettek, hogy a szocialista országok és az egész haladó világ közvéleményét a maguk oldalára állítsák. Azt a politikai és ideológiai vitát, amely korábban éveken át lényegében csak zárt ajtók mögött folyt a pártok között, nyílt levelek és vezércikkek hosszú sorozatával a sajtón keresztül a világ elé tárták. E cikkekben és levelekben a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetőit már nyíltan revizionizmussal és a világforradalom ügyének elárulásával vádolták. Ott, ahol érvelésüket maguk is hiányosnak vagy gyengének érezték, demagógiával, útszéli szitkozódással és hazugsággal próbálták az észérveket pótolni s az indulatokat felkorbácsolni. A nyílt vita kiprovokálásával a kínai vezetőknek láthatóan semmi más céljuk nem volt, mint hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a Szovjetunió Kommunista Pártjával, és végérvényessé tegyék a szakadást a szocialista világrendszeren és a nemzetközi kommunista mozgalmon belül. Ezt szolgálta szakadár nézeteik rendszerbe foglalása is. A kínai nézetek kifejtésében sajátos „evolúció” figyelhető meg, állandó eltávolodás a kommunista és munkáspártok 1960-as moszkvai tanácskozásán közösen kialakított álláspontról, amelyet akkor még a KKP képviselői is aláírtak, s amelyre a vita kezdetén helyenként még hivatkoztak is. Azt lehet mondani, a „maoizmus” ezekben az években, e viták során és hevében vált — összefüggő világpolitikai koncepcióval is rendelkező — külön eszmerendszerré, miközben az elkülönülés nem mástól, mint a marxizmus—leninizmustól következett be.

Az egyik nyilvánvaló jele annak, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői a nemzetközi politika síkján is végképp eltávolodnak a marxista—leninista értelemben vett proletár osztályszemlélettől (s következésképp a proletár internacionalizmustól is), az 1963. június 14-én közzétett „Javaslat a nemzetközi kommunista mozgalom általános irányvonalára” című nyílt levelük volt. E levél azt bizonygatja, hogy a világban meglevő különféle ellentmondások közül ma a leglényegesebb és legalapvetőbb az imperializmus és Ázsia, Afrika, valamint Latin-Amerika népei közötti ellentmondás. A kínai vezetők szerint a világ e térségei „az imperializmusra közvetlen csapásokat mérő világforradalom viharközpontjai”, s „ennélfogva bizonyos értelemben a nemzetközi proletárforradalom egész ügye a világ lakosságának túlnyomó többségét képező, e területen lakó népek forradalmi harcainak kimenetelétől függ”. Nem kevesebbről van itt szó, mint annak a szemléletnek felbukkanásáról, miszerint az igazi forradalmárok már csak a fejlődő országok vagy az ún. „harmadik világ” népei között találhatók, ők a mai világ igazi proletariátusa, amely „láncain kívül egyebet nem veszíthet”, s őket kell forradalmi harcra szervezni a fejlett világ burzsoáziája ellen. Ez azonban már nem a marxi és lenini értelemben vett proletariátus, hanem a maói értelmezésű „vuhan-jieji”, azaz „tulajdonnélküliek osztálya”, amelybe a kínai forradalom menetében is beszámították az ipari munkásság mellett a városi és falusi népesség valamennyi magántulaj74