Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Dr. Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában

donnái nem rendelkező rétegét, s amelynek fő tömegét ily módon a föld nélküli bérlő parasztok képezik. Hogy burzsoázián voltaképp mit értettek, arról csak valamivel később, Lin Piao 1965 szeptemberében megjelent „Éljen a győzelmes népi háború” című cikkéből értesülhettünk. E szerint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika térségei a „világfalu”, amely forradalmi harcával, a „győzelmes népi háborúkkal” fokozatosan bekeríti és megdönti az európai és észak-amerikai „világváros” kizsákmányoló uralmát. Ez a szemlélet tehát „világfalura” és „világvárosra”, azaz „szegényekre” és „gazdagokra” osztja fel a világot, s erre az ellentétre alapozza „forradalmi” stratégiáját. Anélkül, hogy a fejlett és fejlődő világ között napjainkban is egyre növekvő szintkülönbségekből adódó problémákat bagatellizálnánk, megállapíthatjuk, hogy ennek a szemléletnek már nincs sok köze se a marxi történelmi materializmushoz, se a proletárforradalom lenini elméletéhez. Ez a stratégiai fordulat és irányváltoztatás mindenesetre világosan tükröződik a kínai segélypolitika földrajzi irányainak változásaiban is.

Az 1960—1969 közötti időszak a kínai segélypolitikában — a kínai külpolitikai célok és törekvések változásainak megfelelően — három, töb- bé-kevésbé jól elkülöníthető szakaszra osztható. (A hitelek és segélyek országok és évek szerinti megoszlását a 2. sz. táblázat mutatja be.)

Az 1960—1962 közötti években még részben a korábbi időszakban érvényesülő tendenciák folytatódásának lehetünk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy ekkor a szomszédos ázsiai szocialista országoknak és Albániának nyújtott tetemes támogatás már egyértelműen a Kínai Kommunista Párt különvonala mellé való csatlakoztatást célozta. Ugyanakkor már jelentkeztek azok a törekvések is, hogy a segélypolitikát a felszabadult, antiimperialista országok és a nemzeti felszabadító mozgalmak kizárólagos kínai eszmei-politikai irányítása, illetve befolyásolása stratégiai céljának rendeljék alá. Végül a kínai segélypolitikának már ebben a szakaszában is erőteljesen kidomborodott a kínai vezetők pragmatizmusának azon vonása, hogy az ideológiai szempontok mellőzésével megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartják az együttműködést és a szövetséget minden olyan politikai tényezővel, melynek segítségével elszigetelhetik ellenfeleiket.

A fenti hármas cél elérése érdekében a kínai vezetők 1960—1961-ben nem lebecsülendő anyagi áldozatokat hoztak. E két évben a kínai segélyek és hitelek együttes összege — csaknem 750 millió dollár! — a korábbi évekhez viszonyítva — éves átlagban is — csúcsmagasságot ért el. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek az évek a kínai gazdasági fejlődésben a „nagy ugrás” utáni mélypontot jelentették, amikor a kínai nemzeti jövedelem a 4—5 évvel korábbi színvonalra esett vissza, érzékelhetővé válik, hogy a kínai vezetők milyen erőfeszítéseket tettek, és milyen nagy terheket hárítottak a kínai népre nagyravágyó politikai céljaik és törekvéseik hajszolása közben. A „kifulladás” egyébként már 1962-ben bekövetkezett. Ebben az évben már csak három ország (Laosz, Ceylon és Jemen) részesült összesen is alig 25 millió dollárt kitevő segélyben és hitelben.

Az 1963—1965 közötti években a kínai vezetés figyelme — az előzőekben már részletesen elemzett okok és célkitűzések következtében — csak75