Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában
előzőleg nyújtott segély- és hitelkontingenseket az illető országok túlnyomórészt kihasználták. A kínai segély- és hitelnyújtás 1953-tól, vagyis az első ötéves terv beindításától kezdve vált rendszeressé. Az 1953—1959 közötti időszakban nyújtott segélyek és hitelek összvolumene valamelyest már meghaladta az 1,2 milliárd dollárt, ami évi átlagban 175 millió dollárnak megfelelő anyagi és pénzügyi eszköz ilyen célokra való felhasználását jelenti. (Ezt az átlagot jelentősebben — csaknem kétszeresen — meghaladó segélyt csak két évben, 1953-ban és 1955-ben nyújtott a Kínai Népköztársaság a KNDK-nak, illetve a VDK-nak, helyreállítási segély gyanánt.) A fenti időszakban a szocialista és a fejlődő országoknak nyújtott segélyek és hitelek 1,2 milliárd dolláros összvolumene a kínai nemzeti jövedelem ugyanezen időszakban létrejött mintegy 24 milliárd dolláros növekményének kereken 5%-át alkotta, és az 1955 és 1959 között keletkezett csaknem 1,1 milliárd dolláros kínai külkereskedelmi aktívumot alig haladta meg. Mindez azt mutatja, hogy ebben az időben a kínai népgazdaság számára, mely még meglehetősen dinamikusan fejlődött, és jelentős műszaki és anyagi támogatást kapott a Szovjetuniótól, a szomszédos ázsiai szocialista országoknak és egyes délkelet-ázsiai fejlődő országoknak nyújtott segélyek és hitelek fenti volumene nem jelentett különösebben nagy anyagi megterhelést. Figyelembe kell venni ehhez azt az óriási minőségi különbséget is, amely a Kínának adott és a Kína által nyújtott gazdasági segítség műszaki színvonala és anyagi összetétele között fennállt. Mindezek alapján megállapítható, hogy a kínai segélypolitika ebben az időszakban politikailag és gazdaságilag egyaránt jól kamatoztatta a maga számára azt a segítséget is, amelyet a szocialista világrendszer fejlettebb országaitól kapott. A vizsgált időszak utolsó négy évében — 1956—1959-ben — a kínai segélypolitika hatósugarának kiterjedése már kifejezésre juttatta a kínai vezetésen belül mindjobban felszínre kerülő és erősödő nagyhatalmi törekvéseket és hegemonista tendenciákat. A kínai vezetők ez idő tájt elsősorban a szocialista világrendszerhez tartozó országok körében igyekeztek politikai befolyásukat növelni és — legalábbis egyelőre — részleges vezető szerepüket elismertetni. Ugyanakkor a nemzetközi kommunista mozgalom és a világ valamennyi forradalmi mozgalma és áramlata egyeduralkodójának szerepére pályázva szükségesnek tartották, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmaknak és a már felszabadult, antiimperialista, volt gyarmati, félgyarmati országoknak a szocialista világrendszer országai közül Kína nyújtsa a leghatékonyabb eszmei és anyagi támogatást. Így hát arra törekedtek, hogy az az anyagi, pénzügyi és fegyverek szállításában is megnyilvánuló segítség, melyet ezek az országok, illetve mozgalmak kapnak, egyre nagyobb mértékben Kína közvetítésével realizálódjék. Ehhez viszont Kína gazdasági és műszaki fejlődésének jelentős meggyorsítására, a Szovjetunió és a fejlettebb szocialista országok Kínába irányuló műszaki és technológiai segélyeinek nagyarányú növelésére lett volna szükség. Az ún. „nagy ugrás” voluntarista gazdaságfejlesztési koncepciója valójában e törekvésekből fakadt, és az ilyen „transzmissziós szerep” megalapozására irányult. A kínai vezetők azt gondolták, hogy ha sikerül a rendelkezésükre álló — jórészt még kihasználatlan — munkaerő és természeti erőforrá72
