Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Simai Mihály: Az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának kérdőjelei a hetvenes évek elején
Japánnal, 2 milliárdos Kanadával s mintegy 1 milliárdos dollár a Német Szövetségi Köztársasággal. A fizetési mérleg egyetlen tétele, amelyben az Egyesült Államoknak többlete volt, tőkebefektetésekből adódott. A beáramló profit összege 9 milliárdot tett ki, 5 milliárd dollár volt a kiáramló új tőke. Ez azt jelenti, hogy a tényleges többlet 4 milliárd dollár. A külföldi tőkebefektetésekből származó 4 milliárdos többletet 1980-ra 10,2 milliárdra növelhetik. Ezzel megoldhatják a mai fizetésimérleg-problémát. Ha azonban az energiahordozók importja is jelentősen nő, a fizetésimérleg-probléma Amerika számára akut kérdéssé válik, amelynek megoldása csak számottevő és nehéz szerkezeti és gazdaságpolitikai változások nyomán lehetséges. Nem igaz tehát, hogy az Egyesült Államok ún. érett hitelező helyzetben van, és még kevésbé igaz az, hogy tőkeexportja megoldást jelent a külkereskedelmi és a fizetési mérleg hiányára. A tőkeexport maga is szerepet játszik egyébként az Egyesült Államok nemzetközi versenyképességének, pozícióinak romlásában. Különösen az amerikai szakszervezetek támadják a nagyvállalatokat, hogy külföldi termelésükkel csökkentik az USA kiviteli lehetőségeit, s a külföldi vállalataikból származó import csökkenti az amerikai munkahelyek számát. A nagyvállalatok emberei természetesen a tőkeexport előnyeit hangsúlyozzák, egyebek között ösztönző hatását az USA kivitelére. A tőkekivitellel összefüggő export, az USA kereskedelmi minisztériumának egy adott évre, 1965-re vonatkozóan végzett számításai szerint, a nem mezőgazdasági eredetű amerikai export 25%-át tette ki. Nyilvánvaló, hogy ez más évekre nem vonatkozik, azonban reálisnak tűnő arányokat tükröz. Az is világos, hogy esetenként, a vámkorlátozások miatt, amerikai export az adott piacra teljesen lehetetlen volna. A tőkekivitel ilyen esetekben a piacra való behatolás sine qua nonja. Igaza van azonban az amerikai szakszervezeteknek abban, hogy az USA társaságainak külföldi vállalataiban folyó, évente mintegy 180—200 milliárd dollárt kitevő termelése, ami hatszorosa az Egyesült Államok feldolgozó ipari kivitelének, nem jelentéktelen számú munkalehetőséget exportál az USÁ-ból, s ha ezek a vállalatok az olcsóbb külföldi munkaerővel termelt áruik egy részét az Egyesült Államokba exportálják, tovább csökkentik a belső foglalkoztatottságot. Ezért is fokozódik a nyomás a szak- szervezetek részéről annak megakadályozására, vagy legalábbis jelentős csökkentésére a törvényhozás útján, hogy az amerikai társaságok a bér- különbségek felhasználásával külföldi vállalataikból lássák el félkésztermékekkel vagy készárukkal az amerikai piacot. Ez a nyomás olyan intézkedésekhez vezethet a hetvenes években, amelyek számottevően korlátozhatják az ilyen jellegű tőkekiáramlást. Az amerikai társaságok külföldi befektetéseit érő támadások az USA- ban hangsúlyozzák azt a veszélyt is, hogy a létrehozott vállalatok keretében exportált technika, amelyik esetenként fejlettebb, mint a szülővállalatnál működő technika, hozzájárul az USA versenytársainak erősítéséhez, s növeli az Egyesült Államok problémáit. Az USA viszonylagos verseny- képessége ennek nyomán csökken. 68
