Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Simai Mihály: Az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának kérdőjelei a hetvenes évek elején
ban a pénz- és tőkepiacok nemzetközi szinten igen szorosan összekapcsolódtak. A „kötött árfolyamok” alkották a rendszer harmadik jellemvonását. A kötöttség természetesen viszonylagos, mivel bizonyos árfolyamok változtak. Az 1949 és 1968 közötti húsz esztendő során azonban a font mellett csak két fontos nemzetközi valutát, a francia frankot és a kanadai dollárt értékelték le, a nyugatnémet márkát s a holland forintot pedig felértékelték. A dollár árfolyama változatlan maradt. Az Egyesült Államok nem értékelte le a dollárt, egyrészt mert tartott attól, hogy ez súlyos válsághoz vezetett volna világviszonylatban, a valuták általános leértékelését váltotta volna ki. Félt attól a hatástól is, amit a dollár leértékelése kiváltott volna az aranytermelők, elsősorban a Szovjetunió javára. A fix árfolyamok az üzleti körök igényeinek is megfeleltek, akik el akarták kerülni a valutákkal kapcsolatos pénzügyi kockázatot, s a kormányok kívánságainak is, amelyek féltek a leértékelések hatásától a világgazdaságra. Az alapítók az inflációval nem számoltak, s ha volt is infláció, a vezető tőkésországokban hasonló ütemben értéktelenedett el a pénz. Ily módon a valuták általában „együtt inflálódtak”, ami egymáshoz való viszonyukat csak ritkán zavarta. Ebben szerepet játszott az is, hogy a dollár túl volt értékelve a többi valutához képest, s egyes tőkésországok gyorsabb belső áremelkedése bizonyos fokig még ki is igazította a vásárlóerőben mutatkozó különbségeket. Az 1960-as évekig a rendszer gyengeségei ellenére elég jól működött, s bizonyos fokig változott is az évek során. Az SDR-nek, a különleges lehívási jognak, e nemzetközi megállapodás alapján létrehozott „tartalék-papíraranynak” a megjelenése, fejlődésének egyik döntő eleme a liquiditási zavarokat volt hivatva elhárítani — azonban ugyancsak elsősorban az Egyesült Államok céljait szolgálta. A vezető tőkésországok hajlandók voltak elfogadni az USA domináló szerepét. Még gyöngék voltak. Otto Emmingernek, a nyugatnémet Bundesbank kormányzóhelyettesének szavaival élve „törpék” voltak az amerikai óriás mel- 'ett.2 Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája lényegében megfelelt bizonyos általános tőkés érdekeknek is. Elkerülték a komoly válságokat az USA-ban, s a kereskedelempolitika általában a liberalizálódás irányában fejlődött. Az USA elegendő dollárt szivattyúzott a rendszerbe, s ily módon a többiek komolyabb fizetésimérleg-beli korlátozások nélkül képesek voltak az expanzióra. Először a segélyek játszották ebben a fő szerepet, később az USA fizetési mérlegének nagy és állandó deficitje. A deficit megengedte, hogy a többi országok nagy tartalékokat halmozzanak fel, s közben bővítsék belső termelésüket, növeljék fogyasztásukat. Az USA lehetővé tette azt is, hogy a többi ország dollárját aranyra konvertálja. 1950- ben még az Egyesült Államok birtokában volt a tőkés világ összes arany- tartalékának 42%-a. Az európai országok számára a probléma ott kezdődött, hogy mivel az USA államkincstárának és a Szövetségi Tartalék Rendszerének, az USA központi bankjának hatalmában állt meghatározni vagy közvetlenül befo2 (Lásd The Smithsonian Agreement and its Aftermath. New York 1972. 41. old. 54
