Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Simai Mihály: Az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának kérdőjelei a hetvenes évek elején
válság képes e tendenciák megváltoztatására. Ez természetesen nem zárhatja ki teljesen újabb intervenciók lehetőségét. Ennek külső és belső feltételei azonban rosszabbak, mint az USA huszadik századbeli történetében bármikor. Ebben az új helyzetben döntő kérdéssé válik az Egyesült Államok számára a szelektívebb külpolitika és nemzetközi gazdaságpolitika kialakítása, tartós vagy rövid távú szövetségek keresése a formailag fennmaradt „globális szövetségi rendszeren” belül vagy esetleg azon túl is. Külpolitikai céljait azonban még így is sokkal nehezebben tudja érvényre juttatni, mint korábban, nemzetközi kapcsolatainak minden fontos viszonylatában. 2. A dollárválság a hatvanas években Figyelemre méltó, hogy éppen a fizetési mérleg nagy deficitje s a dollár válsága fejezte ki elsősorban gazdasági téren a nagy változásokat: az USA gazdasági hatalmának viszonylagos gyengülését, a belső és nemzetközi gazdasági és politikai gondok sokasodását, egyszersmind azt is, hogy lezárult a tőkés világgazdaság fejlődésének a második világháború óta tartó szakasza. A dollár válsága ugyanis annak a nemzetközi pénzügyi rendszernek összeomlását jelentette, amelyet az Egyesült Államok éppen gazdasági világhegemóniája érdekében épített ki 1944 óta. E rendszer három fő pillérre épült: az első — a dollárnak mint tartalékvalutának különleges szerepe, annak nyomán, hogy a dollár szabadon átváltható aranyra, a világpénz alapvető megtestesítőjére. A fejlődés során az Egyesült Államokkal szemben fennálló különféle rövid és középlejáratú követelések váltak a nemzetközi tartalékok növekedésének fő forrásaivá. A dollár annak nyomán vált a fő tartalékvalutává, hogy az Egyesült Államokon kívül, a nemzetközi kereskedelemben nagymértékben használták elszámolási egységként, fizetőeszközként, s a „biztos” valutában érdemes volt a szabad pénzeszközöket tartalékolni. A központi bankok ennek alapján felhasználták a dollárt intervenciós eszközként, amikor valutájuk árfolyama érdekében be kellett avatkozniuk a pénzpiacokon. Természetes volt, hogy pénzük egy részét dollárban tartották, annál is inkább, mert az Egyesült Államok gazdagsága hatalmas volt, s belső árszintje lényegében stabil, s mert az amerikai kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy kívánságukra dollárjukat garantált árfolyamon aranyra váltja. A rendszer második jellemzője a fejlett tőkésországok valutáinak átválthatósága volt, amelyet fokozatosan teremtettek meg. A Bretton Woods-i egyezmény eredetileg csak a folyó ügyletekből eredő elszámolásoknál mondta ki az átválthatóságot (kereskedelem, magánátutalások). A tőkeátutalásokra nem vonatkozott. A nemzeti piacoknak — a feltételezések szerint — viszonylag nyíltaknak kellett lenniük, de a tagállamok elzárhatták pénzpiacaikat a külföldi befolyástól, hogy ily módon szabadon határozzák meg pénzügyi és hitelpolitikájukat. A gyakorlatban azon53
