Külügyi Évkönyv, 1941

TANULMÁNYOK - Az angol világpolitika történeti útja (dr. KOSÁRY DOMONKOS)

lom kifejlesztésérc. Az angol szisztéma ezért arra igyekszik, hogy a kontinensen minden „túlerős" hatalmat letörjön. Ha a kisebb államok jogaiért harcol, teszi hozzá Kjellén, alapjában akkor is saját fenntartását és hatalmi fejlődését szolgálja. A kontinens legerősebb állama ellen a gyengébbekkel igyekszik kapcsolatot keresni. „Ez az angol államművészet titka, mely egyenesen ered a birodalom struktúrájából és szigetjellegéből", azaz hogy Anglia magának diplomáciai úton „kardokat" szerez a kontinensen, melyek kivívják Anglia háborúit, míg az egyensúly, illetve Anglia túlsúlya helyreállt. E politika az utolsó századokban szabályszerűen ismétlődött. Orániai Vilmos a XVII. század végén XIV. Lajos Franciaországa ellen hozott létre szövetségi rendszert. William Pitt Napoleon ellen kovácsolt koalíciókat. E vonalba helyezhető el a XX. század elején az entente cordiale is, mint amely az új legnagyobb erő, Németország ellen irányult. Ezt a tételt fejlesztette tovább s variálta a német Hettnernek az angol világuralom jövőjéről írt politikai munkája — mely a világháború alatt íródott —, már nem is a külső szemlélő, hanem az Angliával mérkőző nagyhatalom oldaláról. Hettner szerint az angol politika más népekétől különbözött egyrészt tartalomban — ami a gazdasági szempont erős hangsúlyozásában s az angol üzleti érdek védelmében nyilvánult meg — és, másrészt, térben, amennyiben „Angliának más országokhoz való politikai vonatkozásait azoknak a tengerhez való vonatkozásai szabják meg", mint például kínai politikáját az amerikai és japán kérdés. Rámutat arra is, hogy a XVII. század óta „Anglia külpolitikája többé nem irányul területszerzésre Európában, miként ezt minden szárazföldi állam teszi, hanem a tengeri és kereskedelmi főhatalomnak ... Európában való megszerzésére s egyszersmind birtokszerzésre a tengerentúli országokban". Az angol politika fővonásai közel három és fél évszázadon át változatlanok maradtak. Anglia tengeri és tengerentúli világhatalmi tevékenységet fejt ki, ha pedig egy másik nép hatalmi törekvéseivel konfliktusba kerül, szövetségesei s részben saját expedíciós serege segítségével az európai szárazföldön igyekszik mérkőzni ellenfelével. Ez az ellenfél pedig „időnkint az az állam, amelynek versenye a tengeren és tengeren túl a legnagyobb. Minden kisebb vetélytárs kíméletben, sőt kedvezésben részesül; a támadás egész súlya az ellen az egy nagy ellenfél ellen irányul, amelytől Anglia nemcsak külön megkárosítását, de saját hatalmának megsemmisítését is félti". Ha pedig a nagy ellenfél a versengésben alulmaradt s ártalmatlanná van téve, Anglia arra igyekszik, hogy a legközelebb egy esetleges másik, új hatalommal vívott küzdelmében már szövetségesül nyerje meg. Jellemző példa ez utóbbira Franciaország és Anglia viszonya 1815-ben és 1914-ben. Mi, a másik oldalon, az angol kutatás véleménye a politikai alapelvek változatlanságáról? Itt az alapvető kérdésekhez, természe-