Külügyi Évkönyv, 1941

TANULMÁNYOK - Az angol világpolitika történeti útja (dr. KOSÁRY DOMONKOS)

tesen, bizonyos fokig eltérő szemszögből közelednek. A részletekhez közelebb élvén az éles, határozott vonások helyett gyakran a hatások összetett voltára mutatnak rá. Megvan az általános érdekre hivatkozás is, amely szerint például XIV. Lajos vagy Napoleon hatalmával szemben Anglia azok gyengébb kontinentális ellenfeleit védte. Egységes, összefoglaló szempontok alkalmazása azonban itt is mondhatni általános. Russel, a neves történetíró, 1871-ben a megelőző három évszázad angol külpolitikájával adott összefoglaló képet. A mult század végén Burrows és különösen Seeley az angol politika fokozatos kibontakozását vizsgálta. A világháború alatt jelent meg Egerton munkája Anglia európai külpolitikájáról és Firth jellemző tanulmánya éppen az angol „traditional policy" kérdéséről. Az angol külpolitika történetén részletesen végighalad a Ward és Gooch szerkesztésében a háború után megjelent Cambride History of British Foreign Policy, mely, ha figyelme elsősorban az 1783—1919. közti eseményekre irányul is, a bevezetésben az előzményeket is összefoglalja. E munka külön hangsúlyozza, hogy az angol külpolitikában volt bizonyos logikus összhang, „consistency", melyet egyesek kétségbevonnak, mások szarkazmussal írnak róla. Megfigyelhető ez a XVI. század óta, fokozatosan kialakult vezérelve pedig a hatalmi egyensúly, a „Balance of Power" eszméje volt. A Balance of Power, az Encyclopaedia Britannica meghatározása szerint „egy oly méltányos egyensúlynak — just equilibrium — fenntartása a nemzetek családjának tagjai közt, mely megakadályozza, hogy bármelyikük elég erös legyen akaratát a többire kényszeríteni". A XVIII. sz. közepén Vattel ezt így fejezte ki: Anglia „kezében tartja a hatalom mérlegét s vigyáz, hogy egyensúlyban tartsa". E politika alkalmazását többé-kevésbbé korán fel lehet a múltban fedezni, tudatos megfogalmazása azonban, természetesen, csak lassan kristályosodott ki. Philipps szerint ezt követte az angol ösztön III. Vilmos előtt is, azóta pedig bevallott, tudatos politika lett. Angliát védett szigetfekvése, meg az, hogy a kontinensen nem hódítás volt a célja, alkalmassá tette arra, hogy a közvetítő hatalom, puissance médiatrice szerepét játssza, amint már Montesquieu nevezte. A balanceelv a XVIII. század végére már szinte közhellyé vált. Korszerűsítését a XIX. század elején az angol politika élén Pittet követő, annak elveit továbbfejlesztő Castlereagh irányában fedezik fel. E szerint egyik kontinentális államnak sem szaban túlerősnek lennie s éppen ezért Anglia a távolabbi európai ügyektől sem vonulhat vissza, hiszen a rendezések döntő fontosságúak számára. Így azt lehet mondani, hogy az izo-