Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2006

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2006

forradalommal is, Kádárral is fenn akarja tartani a folyamatosságot, nem ünnepelhet tiszta lelkiismerettel. Legkevesebb, hogy válogatni kényszerül a kádári múltból: van amit vállal, van amit tagad. 1956 emléke azonban éppen ezt nem viseli el. Az alapkérdés ugyanis mindig ez volt: forradalom vagy ellenforradalom. 1956 és 1989 párhuzamos tanulsága éppen az, hogy mindkét esetben túllépett a történelem azokon a törekvéseken, amelyek a szocialista rendszer keretein belül akartak több szabadságot. Nagy Imre nagysága abban állt, hogy felismerte ezt; kilépett kommunista múltjából, és kilépett a szovjet világrendszerből is; mégis megmaradt baloldalinak, vállalta azt a történelmi szerepet, azt a sorsot, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt, és inkább meghalt, de nem lépett vissza. A válogatás a múltból általánossá vált 1989 után. Nemcsak külön ünnepelnek, hanem mást ünnepelnek. Az örökösök válogatni akarnak, és mindenki megtalálja a neki kedvező hagyományt. A divatos jelszó szerint sokféle ötvenhat van; és ezzel '56 értéke és jelentősége viszonylagossá válik. Én azonban azt mondom: csak egyetlen '56-os forradalom van. Természetesen ki-ki másként élte át a forradalmat. A forradalom pedig valóban nagyon összetett volt. Mint egy középkori misztériumjátékban, ahol a színpad három emeletén külön-külön történetet játszanak, s mégis eggyé áll össze a darab - úgy fejlődött ki több szálon a forradalom. A szereplők sokszor nem is tudtak egymásról, másszor keresték a kapcsolatot. Véletlen találkozások, egymásra-hatások bizonyultak döntőnek. Külön el lehet mondani a tüntető diákok és a hozzájuk csatlakozott nép történetét; külön a fegyveres felkelőkét, akik a világ számára megjelenítik a forradalmat; a reformszocialisták szerepét, a kormányátalakításokat; és külön Nagy Imre útját; a koalíciós pártok újjászervezését. Váratlan és csodálatra méltó volt a forradalmi bizottságok és különösen a munkástanácsok szerepe, ahogyan Budapesten és vidéken is kezükbe vették az ország működtetését, és hogy a munkástanácsok még hónapokig képesek voltak párhuzamos hatalomként működni. Mindez azonban csakis együtt alkotja az 1956-os forradalmat. Amikor Dobi István 1956-ban azt mondta Bibónak, hogy „nagyon sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet", Bibó István válasza ez volt: „sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen". Helytelen visszavetíteni az értelmezések szétválását, a későbbi nézőpontokat, a saját életút tanulságait vagy igazolását. Még helytelenebb a későbbi politikai szándékokat rávetíteni arra, hogyan élték át a kortársak és szereplők a forradalmat. A történelmi tények gazdagsága, a lehetséges értelmezések sokasága önmagában nem vezet el ahhoz, hogy október 23. valódi nemzeti ünneppé váljon. Ünnepelni, azaz jelenvalóvá tenni, újra átélni, a forradalom egyetlen és mindent elsöprő élményét lehet. Minden forrás arról tanúskodik, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység volt, és a felszabadultság boldogsága. 1956 októbere végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. És mindenki felszabadult volt, mert végre, hangosan és nyilvánosan, kimondták az 290