Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2005

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2005

nokat, akik - onnan felülről nézve - élhettek volna bárhol másutt is Európában. Aztán leszállás után az első utunk Snagovba vezetett, hogy megkoszorúzzuk a vértanú miniszterelnökünk. Nagy Imre emlékmüvét. Snagov felé utunkban áthaladtunk két-három kisebb falun, amelyeket Önök nyilván ismernek. Autónk mellett az egyik faluban az árok partján egy idős asszony tolta a biciklijét - viseltes ruha, hosszú kék köpeny és kardigán -, mint bármely asszony valahol Magyarországon, mondjuk Békés megyében, a Nyírségben, vagy Csongrádban; olyan aszszony, akin látszott, hogy sok terhet cipel a vállán, nyilván volt öröme és volt bánata is az életben. Az örömök és a bánatok hasonlóak, mint nálunk. Azt gondoltam ott, Snagov felé, hogy ez az asszony - akiről nem tudom, magyar-e vagy román, esetleg szász vagy zsidó - vajon mit gondol az életről, vagy mit gondol rólunk, politikusokról? Azok a kérdések érdeklik-e őt, amelyektől hangos a mi világunk? Vagy azt mondja, hogy nektek akik bennünket képviseltek, egy dolgotok van: legyen több nyugdíjam, a gyerekeimnek legyen munkahelye, vagy hogy legalább be tudjam fejezni a fészert; de mindenképpen az, hogy legyen nyugodtabb élet ebben az országban. Vajon az lenne ennek az asszonynak legnagyobb baja, hogy más nemzetiségű ember él a szomszédjában - ha magyar volt, akkor román, ha román volt, akkor magyar? Nem hiszem. Arra is gondoltam ott Snagov felé útban, hogy mi politikusok akkor tesszük jól a dolgunkat, ha azt soha nem tévesztjük szem elől, hogy a mi bajunk ebben a térségben nem az, hogy ki román, és ki magyar. Sőt, amikor úgy gondoltuk, hogy ez a bajunk, akkor mindig kiderült, hogy ebből csak még nagyobb bajt csinálunk egymásnak. Nem igaz az, hogy nem lehet megérteni - ez után a nyomorúságos és sok szenvedést hozó XX. század után, ahol százezrek és milliók pusztultak el származásuk, meggyőződésük miatt -, hogy a saját hitünk nem lehet fontosabb, mint annak elfogadása és annak megértése, hogy másoknak is van saját hite. Nem az a szabadság, hogy csak én mondom a magamét. Az a szabadság, hogy van elég erőm elviselni, hogy létezik az enyémtől különböző világ, és van bennem kellő tehetség és bátorság azt elfogadni. Ha valami, akkor ez a szabadság. Tudjuk, magyarnak lenni nagyon jó; de magyarnak lenni nagyon nehéz is. Gyanítom, hogy itt nehezebb magyarnak lenni, mint otthon. Ha most nem a magyar miniszterelnök beszélne itt, hanem mondjuk Tariceanu miniszterelnök úr, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy románnak lenni nagyon jó, de románnak lenni nehéz is. És hogy Magyarországon románnak lenni, vagy Moldvában románnak lenni talán még nehezebb. Muszáj ezt értenünk. Muszáj értenünk, mert egyetlenegy módon tudunk előrejutni. Hogy elvárhassuk, hogy megértés, nyitottság, szeretet irányuljon felénk, ahhoz ugyanezzel a megértéssel, nyitottsággal és szeretettel fordulunk mások felé. Egyetlen módja az összekapaszkodásnak, hogy megértjük: mindenki egyformán fontos. Fontos magyarként is, még akkor is, ha mást gondol, mint mi. És fontos akkor is, ha nem magyar. 333