Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2004

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2004

Nekünk, itt élőknek, mindig tudnunk kell, hogy hogyan történhetett meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez az intézmény nem csak a mártír zsidóság emlékhelye. Mindnyájunké. Az egész magyar társadalomé. Érző és gondolkodó ember számára nincsen kétféle halott. Minden áldozat fáj nekünk. Magyarország egyike volt a második világháborúban a legnagyobb emberveszteséget elszenvedett államoknak. A háborúkban és diktatúrákban a halál aratott. Kötelességünk minden áldozatra emlékeznünk. Minden elpusztított zsidó az emberiség vesztesége, minden elpusztított magyar zsidó a magyarság vesztesége. A zsidó mártírok a megalázottság, a kiszolgáltatottság és a kitaszítottság iszonyatában pusztultak el, megfosztva attól a reménytől, hogy egyéni áldozatuk a közösség túlélését segítheti. Ebben volt a Holocaust mással össze nem mérhető szörnyűsége. Ez az emlékhely arra int, hogy a lélek útján újból és újból magunkra vegyük az emlékezés fájdalmát. Állandóan keressük annak jóvátételét, hogy a magyarságból kiszakítva kellett a halálba indulniuk. Hinnünk kell, hogy az őszinte emlékezés katarzisa majd jobbá tesz bennünket, értelmet ad a holnapoknak, mert segít az emberség teljességét keresni közösségeinkben és minden emberben. A Teremtés Ura adjon erőt ehhez mindnyájunknak! Április 15. Dr. MEDGYESSY PÉTER MINISZTERELNÖK BESZÉDE A HOLOCAUST 60. ÉVFORDULÓJA KAPCSÁN A DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT ÉS EMLÉKGYŰJTEMÉNY ÉPÜLETÉNEK MEGNYITÓ ÜNNEPSÉGÉN (

http://www. miniszterelnök. hu/archivum.php?hir=97

8) Barátaim! A huszadik század legsúlyosabb tragédiájára emlékezve szeretnék megosztani Önökkel egy megrázó történetet. A napokban egy kutató barátom levelezőlapot mutatott, amelyet egy magyar testvérpár írt a családjának. A levelezőlapot 1944 decemberében Tatabányánál dobták ki egy vonatból. Gyöngyi és Erzsi - a lap írói - nyugtatják szeretteiket; írják, hogy jól vannak, rokonaik - Lajos és Imre - holmijai biztonságban vannak, míg egy másik rokon - Judit — dolgai már nem érkeztek meg a gettóba, mert zárva volt a kapu; soraikat azzal fejezik be: a gyerekeket csókolják, és ígérik, Németországból hoznak majd nekik ajándékot. A levelezőlap íróját, Gyöngyit Ravensbrückbe vitték; ő túlélte; testvére Erzsébet, akivel együtt vitték el, odaveszett. Ez a nemzeti sorstragédia - hatszázezer zsidó származású magyar ember meggyilkolása - szörnyű, gonosz, embertelen tett volt. Itt történt, velünk történt. Emberekkel, akiknek nevük, családjuk, életük volt. Csak úgy dolgozhatjuk föl közös múltunkat, ha nem felejtjük el őket. Nemcsak az eseményt, hanem az embereket: Gyöngyit és Erzsébetet, Lajost, Imrét, Juditot. Nem felejtjük el őket, mert hiányoznak. Mindannyiunknak hiányoznak. Elvesztettük őket, és elvesztet286