Magyar Külpolitikai Évkönyv, 1974

II. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK ÉS KÜLPOLITIKAI TEVÉKENYSÉGÉNEK DOKUMENTUMAI - Január - Gáspár Sándornak, a Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkárának nyilatkozata a genfi konferenciáról a „Népszabadság”-nak

érvényesítésére. Bár több kísérlet is történt, az egységet mind a mai napig nem lehetett helyreállítani. Kérdés: Mik voltak a genfi találkozó előzményei, milyen akadályokat kellett legyőzni? Válasz: Az ötvenes évek második felében végre megmozdult valami. A két fő nemzetközi szövetség tagszervezetei ismét — legalább — „köszönőviszonyba" léptek egymással. A szocialista országok erősödése és a szakszervezeti mozgalom fejlődése ezekben az országokban, valamint a nyugat-európai szakszervezetek elé állított újabb követelmények fokozatosan és kölcsönösen ahhoz a felismeréshez vezették el a nyugat-európai és a szocialista, országok szakszervezeti vezetőit, hogy ennél többre, vagyis tapasztalatcserére, egymás munkájának a megismerésére volna szükség. Ezt az időszakot azonban még mindig a bizalmatlanság és az; egymás iránti fenntartások jellemezték. Hogy csak egy-kettőt említsek. A nyugateurópai szakszervezetek néhány vezetője nem ismerte el valóságosnak — vagyis a munkásosztály és általában a dolgozó tömegek érdekeinek védelmében tevékenykedőknek — a szocialista országok szakszervezeteit. Mi viszont egyre csak sommásan azt ismételgettük — minden differenciáltság nélkül —, hogy a nyugat-európai szakszervezetek nem védik igazán a munkások érdekeit. Fel kellett ismerni, hogy az elzárkózás csak a tőkéseknek és nemzetközi összefogásuknak használ. Ahhoz, hogy vitatkozhassunk — nem is beszélve tehát az akár korlátozott kooperációról — meg kell ismernünk egymást. A mi célunk az volt, hogy ilyen irányba induljunk el, ezért kerestük a lehetőséget egymás munkájának a megismerésére. Erre a nyugat-európai szakszervezetek vezetőinek jelentős részéről is megvolt a készség. Ez azonban önmagában még nem lett volna elegendő a negyed század alatt keletkezett akadályok leküzdésére. Segített az is, hogy a szocialista országokban nagymértékben fejlődött és kiszélesedett a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége, szerepe sokrétűbbé vált, funkciójának súlya növekedett. A szakszervezetek konkrétabban tudtak foglalkozni nemcsak az össztársadalmi célokkal — tehát a munkáshatalom gazdasági erősítésével, ami feladata volt és az is marad. A konkrét, helyi érdekekkel való intenzívebb foglalkozás megkönnyítette, hogy a nyugat-európai szakszervezetek is érzékeljék, mi a jelentősége a szakszervezeti munkának a szocializmus viszonyai között. A magyar szakszervezeteknek már 1965—1966-ban számos nyugat-európai szakszervezettel többé-kevésbé rendszeres kapcsolata volt. Részt vettünk egymás kongresszusain, tanulmányoztuk egymás munkáját, így erősödött a megismerés és ezzel a bizalom is, amely lehetővé tette kapcsolataink minőségi fejlesztését. Ha e folyamat főbb állomásairól vagy a jelentősebb erőfeszítésekről csak megközelítő pontossággal is számot akarnánk adni, a puszta felsorolás is oldalakat venne igénybe. E helyütt elégedjünk meg annak a felidézésével, hogy a finn szakszervezetek 1971. évi kongresszusa hozta az első kézzelfogható eredményt. Ott találkozott először egymással néhány nyugat-európai és szocialista ország szakszervezeti vezetője. A szocialista országok részéről jelen volt a kongresszuson a Szovjetunió, Magyarország és az NDK küldöttsége, Nyugat-Európát az angolok, a svédek és a nyugatné-