Magyar Külpolitikai Évkönyv, 1972
II. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG NEMZETKÖZI KAPCSOLATAINAK ÉS KÜLPOLITIKAI TEVÉKENYSÉGÉNEK DOKUMENTUMAI - December - Puja Frigyesnek, a külügyminiszter első helyettesének cikke az európai enyhülésről
dit arra, hogy fékezze, akadályozza az európai béke és biztonság megszilárdulásának folyamatát. Hiba lenne azonban tagadni, hogy most, a jelenlegi nemzetközi helyzetben a legtöbb NATO-ország kormánya kedvezőbben viszonyul az európai béke és biztonság ügyéhez, mint korábban. E kormányok politikájának változását alapvetően a nemzetközi erőviszonyoknak a szocializmus, a haladás javára történt eltolódása magyarázza. A szocializmus, a haladás szilárd erején és nagy befolyásán hajótörést szenved minden békebontó kísérlet. A változások irányába hat a kapitalista országok dolgozó tömegeinek fellépése is, az a nyomás, amit kormányaikra gyakorolnak. De az uralkodó osztályokban magukban is más a helyzet, mint korábban volt; erjedés indult meg, sok nyugati vezető politikus megérti már az idők szavát, s igyekszik javítani politikáján. Nem a NATO-országok agresszív köreinek valamiféle megtéréséről van tehát szó, hanem arról, hogy a NATOországok kormányai kénytelenek figyelembe venni : az erőpolitika felett eljárt az idő; vagy változtatnak politikájukon, vagy menthetetlenül újabb és még súlyosabb kudarcok érik őket. Ámde a NATO-országok vezető körei nem vonták le még a minden oldalú és végleges következtetéseket a kialakult európai helyzetből. A jelek szerint a NATO-államok a hidegháború felújításának és az enyhülés támogatásának a dilemmája elé kerülve még nem döntötték el egyértelműen és véglegesen, hogy melyik utat akarják járni. Jól tudják ugyan, hogy a hidegháború felújítása ma már nem lehetséges a teljes lelepleződés veszélye nélkül, ugyanakkor habozva és tétovázva közelednek az enyhülés politikája felé. Ebből és más tényezőkből táplálkozik a NATO vezető szervei állásfoglalásainak és tevékenységének ellentmondásossága. A NATO az enyhülés előharcosának tünteti fel magát, ugyanakkor fékezi az enyhülést; elismeri az európai biztonsági értekezlet szükségességét, ugyanakkor újabb és újabb akadályokat gördít eléje; a csapatok és a fegyverzet csökkentésének elengedhetetlenségét bizonygatja, ugyanakkor nem dolgozott ki erre semmiféle konkrét javaslatot; a szocialista országokkal való békés együttműködés hívének tünteti fel magát, ugyanakkor mesterségesen gátolja a szocialista és a kapitalista országok együttműködésének dinamikusabb bővülését. A NATO-országok ellentmondásos politikájának a mélyén érdekellentétek húzódnak meg. A legerősebb NATO-ország, az Egyesült Államok vezetői arra törekszenek, hogy megőrizzék a kapitalista Európa feletti hegemóniájukat. Az amerikai politikusok szerint „lefoglaltságuk" Délkelet-Ázsiában a kapitalista Európa „elhanyagolását" vonta maga után; megerősödtek az Amerika-ellenes áramlatok, a függetlenségi törekvések. Ezért készülnek oly lázasan az amerikai vezetők az európai „rendcsinálásra", az európai kapitalista országok „megregulázására". Akarja-e hát az amerikai kormányzat az európai enyhülést? Igen is, meg nem is. Olyan enyhülés ellen talán már nincs kifogása, amelyet ellenőrzés alatt tarthat. Vagyis, ha képes elérni, hogy az európai kapitalista országok és a szocialista országok együttműködése nem megy túl messzire, s semmi esetre se veszélyezteti az amerikai érdekeket Európában, igent mond. Ezért óvnak