Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 5. kötet

Iratok - IV. A Balkán-háború kiterjesztése. A jugoszláv—magyar örökbarátsági szerződés létrejötte. Magyarország részvétele a Jugoszlávia elleni támadásban (1940. november 23.—1941. április 9.)

Nagyméltóságodnak is tájékoztatásul szolgál. Lényege az, hogy az adott körülmények között s tekintve, hogy Románia ma sem hadviselő állam, a nemzetközi jog semmilyen írott vagy gyakorlatban tiszteletben tartott szabályait nem sértettük meg. A feljegyzésekben foglaltak kiegészítéseként még a következőket lehet kiemelni. A román kormány, mégpedig a II. Carol király által kinevezett, tehát az intranzigens angol tényezők véleménye szerint „legális" román kormány még a bécsi döntőbírói határozat napján kérte a birodalmi kormánytól, hogy Romániába német katonai erőket küldjön. Tette ezt azért, mert az Oroszország és Magyarországjavára végrehajtott területi retrocessiók után érthetően mélyen felzaklatott román közvélemény számára biztonságot akart teremteni abban a tekintetben, hogy az országnak további területi csonkítástól nem kell félnie. A román kormánynak a bizonytalanná váló belpolitikai helyzet miatt is szüksége volt erre a biztosítékra. A német katonai erők kiküldése Romániába ehhez képest nemcsak a legális román kormány kérésére történt, de nem irányult nyilvánvalóan sem Anglia, sem szövetségesei ellen, amelyek Romániát ma is változatlanul nyugtalanítják. Minthogy a román kormány érthető okokból nem hozhatta nyilvánosságra azt, miért kéri német csapatok kiküldését, ezt a kérést abba a formába öltöztették, hogy a román kormánynak a hadsereg átképzéséhez és átszervezéséhez van német oktatócsapatokra szüksége. Sem ez a magyarázat, sem a tényleges ok nem sérthette Angliát, de az angol kormány február 1 l-ig hivatalos formában nem is emelt a csapatszállítások ellen kifogást s normális diplomáciai összeköttetésben maradt Romániával. Teljesen érthetetlen tehát, hogy még olyan intranzigens angol tényezők is szigorúbban ítéljék meg a magyar kormány eljárását, mint a brit kormányét, amely a német csapatok felvonulásában február 11-ig nem látott ellenséges tényt. Hogyan várhatta volna józanul bárki is, hogy a magyar kormány a német csapatok átszállításának tervével szembeszegüljön, és nyilvánvalóan súlyos, sőt végzetes következményeket felidézve megkísérelje ezt megakadályozni ugyanakkor, amikor az angol kormány a csapatokat befogadó Romániával még a diplomáciai viszonyt sem tartotta szükségesnek megszakítani. Amikor az átszállítás kérdése először felmerült és ezt követően még hoszszabb időn át, szó sem volt arról, hogy a Romániába küldött csapatok Anglia ellen felhasználtassanak. Sőt amikor a háború a Balkánon is megindult, illetve amikor az olasz—görög konfliktus Olaszország számára kedvezőtlenül alakult, a Német Birodalom magatartása, nevezetesen az, hogy a német—görög diplomáciai viszonyt nem szakították meg, továbbra sem adott okot annak a feltevésére, hogy a romániai német csapatokat Anglia ellen kívánnák igénybe venni. A továbbiakban Nagyméltóságod ezt jelenti, hogy intranzigens angol körök véleménye szerint Románia helyzete más mint Magyarországé, mert oda „a németek fegyveres erővel hatoltak be, az államfőt és a legális kormányt eltávolították és az az ország fizikai kényszer alatt áll". Miért is — ugyanezen angol vélemény szerint — „a román népet sajnálni lehet, de továbbra is Anglia barátai közé kell számítani". Előre kell bocsátan<yn, hogy ez a vélemény az, amelyet a legnagyobb meglepetéssel olvastam s amely nemcsak az így nyilatkozó angol körök rosszindulatát, 931