Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 2. kötet

Iratok - IV. Német—magyar—lengyel együttműködés Csehszlovákia ellen; a magyar államférfiak olaszországi és németországi látogatása; a bledi egyezmény (1938. június 2—augusztus 31.)

és cselekvéseinkben teljesen szabadok vagyunk. Ennek folytán a mi számunkra elsőrendűen fontos tudni azt, hogy Lengyelország milyen magatartást fog tanúsítani egy esetleges cseh—német fegyveres konfliktusban. Tehát engedje meg, hogy feltegyem az alábbi kényes kérdéseket: a) Számítliatunk-c Lengyelország fegyveres fellépésére Csehország ellen, ha az Németország részéről megtámadtatik? b) Mi volna ennek a kitűzött hadműveleti célja? Hangsúlyoztam Stachievicz előtt, hogy tudatában vagyok annak, hogy nagyon furcsán hangzik az, ha egy idegen vezérkari tiszt egy hadsereg vezérkari főnökének ilyen kényes kérdéseket tesz fel. Ezért újból kérem, hogy válaszadás elől, ha ez nehéz volna, térjen ki. Nem térek ki a válaszadás elől — felelte Stachievicz tábornok. A mai viszonyok között csak annyit mondhatok, hogy Lengyelország cselekedni fog és pedig úgy amint az érdekei területileg és a befolyás szempontjából megkövetelik. Gratuláltam neki ahhoz, hogy ebből a nehéz helyzetből, amibe az én kérdésem juttatta, ilyen szépen vágta ki magát. Erre elnevette magát és ettől kezdve, a beszélgetés tónusa egyre barátságosabb lett. Eddig inkább én beszéltem, most már Stachievicz vette át a szót. Megítélése szerint a volt magyar felvidéki területeket két egymástól különálló zónába osztják be. Az első a Ruthénföld volna, ami a lengyeleket semmiféle vonatkozásban nem érdekli, legfeljebb csak annyiban, hogy itt látják a legkönnyebben megvalósíthatónak a lengyel — magyar közös határt, amit ők is nagyon kívánatosnak tartanak. A második zóna a tótok-lakta terület. Kijelentései szerint, amit újból és újból hangsúlyozott a tót nép nemzetet alkot. Ha tehát az általuk lakott terület sorsáról akarunk beszélni, akkor elsősorban az érdekelt nemzetet kell megkérdezni. A tót nemzetnek a kívánsága a döntő szempont, mert az egész kérdést csak úgy szabad megoldani, hogy az tartós és végleges legyen. Már pedig végleges rendezés csak úgy képzelhető el, ha abban a tót nemzet akarata érvényesül. Olyan erősen kihangsúlyozta a tótok nemzeti voltát és akaratuknak az érvényesülését, hogy nem tudtam megszabadulni azon benyomástól, mintha ezen a téren valami kötelezettséget vállaltak volna magukra vagy talán maguk is aspirálnának tót-lakta területekre. Célszerűnek láttam, hogy itt közbe vessem azon kijelentést, hogy a magyar illetékes tényezők nem utasítanák vissza a történelmi magyar határok kismérvű helyenként való korrigálását a lengyelek javára, ha ilyen kívánság merülne fel. Stachievicz nem reagált a kijelentésemre és ezekután újból csak az a benyomásom erősödött, mintha a tótokkal már megalkudtak volna. A cseh hadseregre áttérve feltűnő volt az, hogy Stachievicz mennyire lekicsinyelte a cseh hadsereg értékét. Oly becsmérlően nyilatkozott a cseh hadsereg tulajdonságairól, amit egy felelősségének tudatában élő vezérkar főnökéről alig mertem feltételezni. Beck hasonlóan beszélt előttem előzően a cseh hadseregről, de a vezérkar főnökének a szájából egy kissé furcsán hatott a várható ellenség ilyen fokú alábecsülése. Stachievicznek állandóan tárgyilagos és komolyan mérlegelő előadásában ez volt az egyetlen momentum, ami kétes érzelmeket váltott ki belőlem. 4 68