Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 2. kötet

Iratok - II. Tárgyalások Magyarország és a kisantant között; a sinaiai konferencia; a genfi megbeszélések (1937. január 1—-1938. március 12.)

a helyzeten, csak tovább rontana rajta. Mert mihelyt kiderül, hogy az ilyen megegyezésnek tulajdonképpen semmi tartalma nincsen, a valóságos ellentétek annál nagyobb erővel mutatkoznának meg. A magyar kormány egész politikája arra irányul, hogy ezt elkerülje. Mi igen is hajlandók vagyunk Magyarország és a szomszéd államok viszonyát rendezni, de éppen a békés fejlődés biztosításának érdekében csak úgy és csak akkor, ha nem állunk meg a tulajdonképpeni nehézségek előtt, ha szembenézünk velük és elfogultság nélkül keresünk megoldást egy valóban jobb viszony létesítésére. Mi tehát jóval többet szeretnénk elérni, mint befejezett tények kölcsönös és formaszerinti elismerését, aminek — nézetem szerint — csak az a szerepe lehetne,hogy ezzel quasi szimbolikusan kifejezésre juttassuk, hogy viszonyainkat sikerült rendezni, már feltéve, hogy ezt csakugyan el tudjuk érni azzal, hogy a kisebbségi kérdést nyugvópontra hozzuk. A katonai egyenjogúság kérdése ehhez, de csak ehhez és csak ennyiben tényleg felhasználható eszköz. De ez az eszköz hosszú ideig már nem áll rendelkezésre. A magyar kormány a közvélemény sürgető nyomása alatt rövidesen kénytelen lesz katonai egyenjogúságunkat deklarálni és akkor ezzel elvesztjük azt a formulát, amelynek segítségével viszonyaink esetleges rendezését a legkönnyebben manifesztálhatjuk. Amíg ezt végig elmondtam a külügyminiszter többször is megszakított. Azt emlegette, hogy ha katonai egyenjogiiságunkat egyoldalúan deklaráljuk a kisentente államok legjobb szándékaik ellenére mégis csak kénytelenek lesznek ezzel szemben fellépni, ami azt jelenti, hogy a viszony Magyarországgal még jobban meg fog romlani, ami nekünk sem lehet érdekünk. Majd ezt mondta, hogy ahhoz, hogy a kisebbségi kérdést rendezhessék — ami úgyis szándékuk — előbb az ehhez szükséges atmoszférát kellene megteremteni. Itt tehát ismét a régi circulus vitiosus-sal találjuk magunkat szemben, — feleltem — azzal a nehézséggel; ki tegye meg az első lépést a viszonyok javítására ? A magyar kormánynak az eddigi tapasztalatok alapján az volt az álláspontja, hogy az utódállamokkal szemben csak akkor lát lehetőséget a viszonyok rendezésére, ha a kisebbségek kezelésében megkívánható változások már tényleg megtörténtek. Ha Románia és szövetségesei valóban és komolyan el vannak határozva arra, hogy lényegesen változtassanak kisebbségi politikájukon — amint azt Antonescu állítja — akkor mi sem egyszerűbb mint az, hogy ezt az elhatározásukat valamilyen formában kifejezésre juttassák. Ha példáid bizalmas jegyzőkönyvben előre leszögeznénk azokat az aktusokat, amelyekre a viszonyok javításának érdekében kölcsönösen hajlandók vagyunk, akkor az ilyen előre megállapított és fixírozott modus procedendi megállapítása után esetleg a magyar kormány is eltekintene attól, hogy a magyar kisebbségekkel szemben teendő intézkedések tényleges végrehajtását bevárja, hanem az érdekelt kormányok kijelentésének alapján maga is hozzájárulhatna az atmoszféra javításához azzal, hogy a szomszéd államokkal szemben meg nem támadási nyilatkozatot tesz. Igen jelentékeny újabb kontribució lenne ez a magyar kormány részéről, amire természetesen .235