Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 2. kötet

Iratok - II. Tárgyalások Magyarország és a kisantant között; a sinaiai konferencia; a genfi megbeszélések (1937. január 1—-1938. március 12.)

Ők ugyan tisztában vannak azzal, hogy Magyarország már fel van fegyverkezve, de a magyar kormány számára mégsem, vagy talán éppen ezért, nem lehet közömbös, hogy a felfegyverkezés ügye forma szerint is legalizáltassék. Ha meggondolom, hogy nem sokkal ezelőtt a kisentente államoknak még az volt az álláspontjuk, hogy a magyar katonai egyenjogúság egyoldalú deklarációja esetén ellenrendszabályokat léptetnek életbe, — akkor be kell ismernem, hogy Magyarországgal szemben a megértés és jószándék tanúsításában igen nagy előrehaladást tettek. Figyelembe kell vennem azt is, hogy a három állam kormánya számára egyáltalában nem lesz könnyű, hogy ezt az elhatározást a közvéleménnyel megértessék és elfogadtassák. Reméli, hogy ezt megfelelően fogjuk értékelni és azt kérdi mivel volnánk hajlandók katonai egyenjogúságunk felajánlott elismerését viszonozni? Válaszképpen arra kértem a külügyminisztert engedje meg, hogy ugyanolyan őszinteséggel és tárgyilagossággal foglalkozzak a kérdéssel mint ő tette. Magyarország tényleg fel van fegyverezve. Nem tagadom, hogy Románia és szövetségesei a tényleges helyzet megítélésében — a múltban vallott álláspontjukkal szemben — csakugyan nagy előrehaladást tettek. Ennek a jelentőségét nem is kicsinyeljük le, de valóságos értékén túl sem tudjuk becsülni. Már többször alkalmam volt kifejteni a magyar kormánynak azt a felfogását, hogy azok után, ami az államok fegyverkezésének kérdésében az utóbbi években, különösen az 1932. évi december 12.-i laussannei deklaráció

7

0 óta történt, a fegyverkezés külön legalizálására nincsen szükség. Éppen olyan kevéssé van erre szükség mint annak az általában ismert ténynek a megállapítására, hogy a magyar kormánynak nincsenek agresszív szándékai a szomszéd államokkal szemben. Még ha a magyar kormány nem kötötte volna le magát ismételten amellett, hogy a katonai egyenjogúság elismeréséért semmi ellenszolgáltatást nem nyújthat, — amely állásponton lehetetlen változtatni — akkor sem volna semmi értelme annak, hogy egyfelől fegyverkezésünk jogosságát, másfelől azt, hogy a szomszéd államokkal szemben nincsenek agresszív szándékaink, kölcsönösen elismerjük. Ennek az elismerése önmagában semmit sem változtatna viszonyunkon, amelynek feszült és précaire voltát köztudomás szerint nem a fegyverkezés kérdése okozza. Legyünk tisztában azzal, hogy ezt a viszonyt ma elsősorban az utódállamokban élő magyar kisebbségekkel szemben tanúsított bánásmód mérgezi meg. Amíg ez a bánásmód nem változik meg lényegesen, vagy amíg legalább komoly garanciákat nem kapunk a sérelmek orvoslására addig a magyar közvélemény nem tűrné el, hogy a kormány az utódállamokkal szemben bármilyen gesztust tegyen. A befejezett tények kölcsönös elismerésével teremtett „látszat megegyezés" tehát ahelyett, hogy javítana a 7

0 Németország a harmincas évek elején a leszerelési kérdéssel kapcsolatban azzal a követeléssel állt elő, hogy a leszerelésnél egyenjogúságot kell alkalmazni és a lefegyverzést a különböző nemzeteknél azonos szintre leszállítani. Az 1932. december 11-i lausanne-i öthatalmi deklaráció lényegében elismerte Hindenburgék eme kívánságát. Ezzel formálisan biztosította Németország fegyverkezési egyenjogúságát, bár még hozzátette, hogy ezt az egyenjogúságot valamennyi nemzetnek biztonságot nyújtó rendszer keretében kell megvalósítani. .234