Kolumbán Vilmos József: A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 5.) Kolozsvár 2007.
Ötvösmunkák és ónedények a Nagysajói Káptalan - református egyházközségeiben (Kovács Mária)
Kovács Mária Ötvösmunkák és ónedények a Nagy sajói Káptalan református egyházközségeiben Református gyülekezeteink az évszázadok folyamán úrasztali felszerelésként számos ónedényt és ötvöstárgyat gyűjtöttek össze, amelyek a művészettörténet szempontjából is értékes darabok. A református egyház úrasztali edénytípusainak kialakulását és későbbi fejlődését funkciójuk határozta meg. Egyes edénytípusokat, mint a kehely és paténa, a katolikus liturgiából vették át, mások az úrvacsoraosztás liturgiájának megfelelően alakultak ki. Ezek általában világi formákat mutató edénytípusok: poharak, kannák, tányérok. A református egyház klenódiumai funkcionálisan és formailag is kielégítették a szentség kiszolgáltatásának református jellegzetességeit, amely tulajdonképpen több típusú edény használatát követelte meg: kenyérosztó tányér, úrasztali pohár és kanna, keresztelőkancsó és keresztelőtál. A református egyházban az úrasztali edények formavilága és anyaga nem kötött, ez tette lehetővé a legváltozatosabb formájú és anyagú edények használatát. A Nagy sajói Káptalan református egyházközségeinek klenódiumai között a legtöbb tárgy ezüstből és ónból készült. A református gyülekezetekben őrzött edények esetében a forma és nem az anyag határozta meg, hogy a szentség kiszolgáltatásakor milyen szerepet kapott. így az ivóedények szinte kivétel nélkül nemesfémből, a bor tárolására használt kannák, palackok többnyire ónból készültek. A kenyérosztó tányérok közt azonos arányban találunk nemesfémből és ónból készült darabokat. A kötetben szereplő 18 református egyházközség közül ma csupán az aranyosmórici leányegyház, a besztercei, cegőtelki, nagysajói, sófalvi, szentmátéi és újősi anyaegyházak léteznek, a többi eklézsia úrasztali edényeit a 19. század végén-20. század folyamán a környező településekre gyűjtötték be vagy megsemmisültek. A fennmaradt emlékanyagot vizsgálva felvetődik a kérdés, milyen nagyságrendű lehetett ezen egyházak úrasztali felszerelése? A jelen pillanatban ismert írott források nem teszik lehetővé a nagysajói gyülekezetek 17-18. századi állományának rekonstruálását, a 19. századi állapotra a fennmaradt vizitációs jegyzőkönyvek adatai világítanak rá. 2 3 A 19. század elejéről fennmaradt vagyonösszeírások szűkszavúak, korábbi összeírásokra, leggyakrabban az 1754-es matricolára hivatkoznak. Az 1808-as vizitációs jegyzőkönyvből ismerjük a sófalvi 2 4 és szászcegői 2 5, mai nevén cegőtelki gyülekezetek kegyszereit, amelyek közül a sófalvi úrasztali edények a 19. század folyamán-20. század első felében teljesen kicserélődtek. Az 187l-es vizitáció alkalmával feljegyezték, hogy az úrasztali edények közül csak a gyakrabban használtakat őrzik a lelkésznél, a többit a templom „záros kamrájában". 2 6 Ezzel magyarázható a régi, használaton kívüli kegyszerek pusztulása. Az 1890-es Névkönyv még 165l-es feliratú poharat, két ón2 3 A Nagysajói Egyházmegye (Sajói Káptalan) Levéltára az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban. B 5-ös fond. Jegyzőkönyvek. [A továbbiakban: Nagysl-Jkv.] 1/1-4. 2 4 Nagysajói Prot. 252-253. 2 5 Nagysajói Prot. 265-266. 2 6 Nagysl-Jkv. 1/3. 115.
