Buzogány Dezső - Ősz Sándor Előd: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere 3. Marosnémeti-Zejkfalva (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2-3.) Kolozsvár 2007.

Úrasztali készletek - Régi textíliák (Horváth Iringó)

Horváth Iringó Régi textíliák A 16. század közepétől a protestáns gyülekezetek megalakulásával az egyházi művészetben új tárgyak jelentek meg. Ami a textíliákat illeti, a protestáns, pontosabban a református gyülekezetekben az oltárterítők, a különböző papi öltözéktípusok és azok kiegészítői (alba, stóla stb.) nem jellemzőek. Helyettük, az új liturgiának és az új bútorzatnak megfelelően, úrasztali terítőkkel, úrvacsorai kendőkkel, éneklőszék- és mellvédtakarókkal találkozunk. Megfigyelhetjük, hogy e textíliák nagyon közel állnak a mindennapokban használt tárgyakhoz: a terítők, kendők motívumkincse nem tér el lényegesen a lepedőszéleken, párnahajakon megjelenő hímzésektől. Azért van ez, mert a református templom berendezései között nincs olyan jellegzetes alakú tárgy, mint pl. a római katolikus menza, amely sajátos alakú terítő(textília)típust igényel. Talán emiatt van az, hogy világi területről elég sok tárgy bekerült az egyházi szertartásba. Ugyanakkor nem tudunk olyan előírásról sem, amely a textíliák kiemelt kultikus funkcióját, anyagát, díszítését, vagy ajándékozásának feltételeit pontosan meghatározta volna. A református egyház textíliatípusainak kialakulását és későbbi fejlődését funkciójuk határozta meg. Két nagyobb csoportra oszthatjuk őket: egyik részük a templomi bútorzat letakarására szolgált, a másik a liturgiához kapcsolódott. Eszerint beszélhetünk úrasztali térítőkről, úrvacsorai kendőkről, éneklőszék- és egyéb mellvédtakarókról. A terítők, vagy ahogyan egyes vizitációk nevezik, abroszok, az úrasztal leterítésére szolgáltak. Ezért méreteik legtöbbször meghaladják az egy métert, alapanyagként gyakran alkalmaznak durvább szövésű vásznat is (például lent), többnyire selyem hímzés díszíti. Elsősorban széleit díszítik körbefutó hímzett sávval, csipkével, rajtokkal, de több esetben találkozunk a teljes felületet kitöltő szórt motívumokkal is. A kendőket (keszkenőket) az úrvacsorai jegyek (bor és kenyér) letakarására használták, a sákramentumos istentisztelet alatt. Méretüket tekintve kisebbek voltak mint a terítők, oldalhosszúságuk legtöbb esetben 65 és 90 cm. Alapanyaguk finom szövésű pamut- és lenvászon (szövetsürüség alapján nevezik a leltárkönyvek gyolcsnak vagy patyolatnak), amelyeket rendszerint selyemmel, illetve a 18. század folyamán egyre gyakrabban, fémszállal hímeztek. A 17. században a kendőket gyakran a szélen körbefutó, fémszálból kialakított zsinórdísszel látták el, amelyet legtöbb esetben hurkokkal tagoltak. A 18. századi kendők sarkain sokszor bojtokat találunk. A református gyülekezetek jellegzetes tárgya volt az éneklőszék vagy a pulpitus. Ezeket is rendszeresen textíliákkal takarták le, amelyek (méreteikben is, anyagukban is) az úrvacsorai kendőkhöz és térítőkhöz nagyban hasonlítanak. A vizitáció alkalmával készült leltárok különbséget tesznek közöttük, és a pulpitustakarót kendőnek nevezik, s a biztonság kedvéért gyakran magyarázatként azt is hozzáfűzik, hogy pulpitusra való. Alakjukban is eltérnek, ugyanis nem négyszög, hanem téglalap alakúak, és rendszerint csupán csak a két végét hímezték. Ezek közül jóval kisebb számú a fennmaradt emlékanyag. Ennek okát talán abban is kereshetjük, hogy az éneklőszékek a tizenkilencedik század folyamán elvesztették funkciójukat, és velük együtt több esetben a textíliáktól is megváltak a gyülekezetek. A református templomok berendezéséhez tartoztak a különböző mellvédtakarók is. Elsősorban a szószékek mellvédjét takarták le, de gyakran találunk leírást a karzat mellvédjét és padmellvédeket borító textíliákról is. Anyaguk gyakran brokát, amit sokszor csipkével, néhol felirattal is díszítettek. Több esetben utalnak a leírások szőtt keleti származású szőnyegekre is.