Buzogány Dezső - Ősz Sándor Előd: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere 1. Algyógy – Haró (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2-1.) Kolozsvár 2003.
Vizitációk a Hunyad-Zarándi Egyházmegyében
19 Vizitációk valamennyi gyülekezetét, és e látogatások eredményeként született meg a feldolgozott jegyzökönyvek utolsó, 5. kötete, a mintegy 920 oldalt kitevő protokollum. 1806-ban bekövetkezett haláláig vezette az egyházmegyét. A jegyzőkönyv lapjairól határozott, jó szervezési képességgel megáldott ember képe bontakozik ki. A Zsoldos vezette háromtagú vizitációs bizottság másik két tagja az egyházmegyei nótárius, illetve a tractualis vicedirector volt (az összetétel nem helyi sajátosság, ezt így írta elő az egyházi törvénykönyv). A jegyzői tisztséget 1795-1799 között Trintsényi Sala Mihály dévai lelkész töltötte be, 1800-ban Csorjai Molnár Imreh algyógyi, 1801-től Barta Mihály brádi lelkész vezette a jegyzőkönyvet, a tractualis vicedirector pedig Kolozsvári Sámuel nagyrápolti lelkész volt. 1806-ban meghalt Zsoldos Márton és a megüresedett esperes-helyettesi székbe Kolozsvári Zsigmond algyógyi lelkészt választották, aki Csegöldi halála után az egyházmegye esperese lett. 1806-től már ő vezette a vizitációt, Zsoldos pontosságát, rendszerességét ő maga is örökölte. Tekintettel arra, hogy a Hunyad-Zarándi Egyházmegye nagy területen feküdt, a vizitációnak nem volt lehetősége arra, hogy évente minden egyes eklézsiát meglátogasson és arra sem, hogy parciális zsinat után újabb egyházlátogatási körútra induljon. Talán éppen ezért végezték annyira lelkiismeretesen az év eleji vizitációt. 4. Vizitáció a református egyházban A vizitációt röviden így határozhatjuk meg: egyházi (egyházmegyei, illetve egyházkerületi) tisztségviselők ellenőrző látogatása a jurisdictiójuk alá eső gyülekezetekben. Bibliai alapjait megtaláljuk az ApCsel 20,18-ban, illetve a Róm 1,10-13-ban, ahol arról van szó, hogy az apostolok meglátogatták az általuk alapított helyi közösségeket. Az őskeresztyén egyház korában már kötelessége volt az egyházi elöljáróknak meglátogatni a helyi közösségeket, mely szokás végigvonult a keresztyén egyház első 1500 esztendején. 11 1 A vizitációt maga Luther is szorgalmazta, kidolgozta annak rendjét és kérdéssort állított össze a látogatást végző egyházi tisztségviselőknek. A magyar református egyházban is igen korán megszerveződött az egyházlátogatás intézménye (a Tiszáninneni Református Egyházkerületből pl. 16. századi vizitációs jegyzőkönyvek maradtak fenn 11 2). Erdélyben sem volt idegen az egyházlátogatás intézménye, hiszen pl. 1542 őszén Johannes Hontems végiglátogat több olyan Brassó környékén élő gyülekezetet, amely rátért az egyházi reformok útjára. Minden okunk megvan feltételezni azt, hogy a 16. század második felében a beszűkült lehetőségek keretei között mozgó, csekély lélekszámú református egyházban sem volt idegen a vizitáció gyakorlata, bár jegyzőkönyvek csak a 17. század második feléből maradtak fenn. Ekkorra már a református egyház mindennapjait a Geleji Katona István református püspök alkotta Geleji Kánonok egyházi törvénykönyv táblázta be (1649), amely természetesen szól a vizitációról is. A kánon LXXXVI-LXXXIX közötti paragrafusaira érdemes odafigyelni, hiszen témánk szempontjából igen jelentősek. Tekintettel arra, hogy a törvénykönyv a század elejétől kialakult egyházi szokásrendet kanonizálja - természetesen az 1605-ben elfogadott Canones Ruberiani vázára, elvi és gyakorlati előírásaira építve, de annál sokkal részletesebben és több mint százötven esztendőre meghatározza a református egyház életét, közelebbről pedig a vizitációk menetét, hadd térjünk ki bővebben az esperes személyére és feladatkörére, hiszen e törvényeknek megfelelően került sor mind az esperesválasztásra, mind a vizitáció gyakorlati kivitelezésére. Az egyházmegyék lelkészi közösségéből erre a tisztségre a lelkészek olyan embert tartoznak megválasztani - mondja a kánon -, aki képzettség, hit, tapasztalat, bölcsesség dol11 1 Dienes 433. 11 2 Dienes 434-438.
