Buzogány Dezső - Ősz Sándor Előd: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere 1. Algyógy – Haró (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 2-1.) Kolozsvár 2003.
Vizitációk a Hunyad-Zarándi Egyházmegyében
15 Vizitációk Oláhbrettye is templomot tervez építeni, 7 1 de a terv valószínűleg nem válik valóra, mert a következő évek egyházlátogatásai nem említik sem a templomépítést, sem a templomot. Az egyházmegye gyülekezeteinek lélekszáma a 18. század végén A mai helyzetet ismerve, igen érdekes az egyes gyülekezetek lélekszámának alakulása a három különálló régióban. A vizitáció ezt sajnos nem jegyezte fel, ezért Benkő József számadataira vagyunk utalva, melyeket a gyülekezetek nevei mellett zárójelben közlünk. 1. A zarándi részen eredetileg négy református gyülekezet volt: Nagyhalmágy és Brád (140), Körösbánya (224), Ribice (77) és Kristyor (40). A 18. század végén Nagyhalmágyról már nem találunk semmiféle adatot. Az akkor már kisebbségben lévő Zaránd vidéki magyarság elsősorban bányaitisztviselőkből, bányászokból és kisnemesekből állt (itt is találkozunk román nevű reformátusokkal). A gyülekezet és a lelkész jövedelme túlnyomórészt a brádi vásárvámból, a bányák, stompok vámjából, illetve a legelők bérleti díjából (pascuum) állt össze. Talán ez a vidék küszködött a legsúlyosabb problémákkal; a lelkészhiány, a patrónusok adakozó kedvének hanyatlása, a gyülekezetek elnéptelenedése arra késztették az egyházmegye vezetését, hogy igen gyakran látogassa ezeket a gyülekezeteket. 2. A Maros menti részen a vizsgált időszakban az alábbi gyülekezeteket találjuk: Algyógy (161), Déva (327), Haró-Kéménd (374), Lozsád (655), Marosillye (132), Marosnémeti (101), Marossolymos (59), Nagyrápolt (169). Déva ebben az időben püspöki vizitációs hely volt, tehát az egyházmegye vizitációs jegyzőkönyveiben nem találunk adatot róla. A vidéken, ha nem is többségi, de meghatározó a magyar jelenlét, a helynevek jó része magyar eredetű, a gyülekezetek tagjai nagy százalékban földművesek, de olyan eklézsiával is találkozunk (Lozsád), amelyik kegyúri gyámkodás nélkül is képes eltartani papját, tehát a települést tehetős kisgazdák vagy jó életjáradékkal nyugdíjazott obsitosok lakhatták. A Cserna (Egregy) völgyében fekszik Alpestes (316), Hosdát (284), Rákösd (409) és Vajdahunyad (121); az előbbi három falu lakosságát a Székelyföldről telepítették át a vajdahunyadi vár őrzésére, a rákosdi gyülekezetet például vitézlő eklézsiának 7 2 titulálja a vizitáció, mely titulus jelzőjére nem a Bod Péter értelmezését kell rá alkalmazni (Isten vitézkedő anyaszentegyháza = Isten harcoló, küzdő vagy helytálló anyaszentegyháza), hanem azt a szó szoros értelmében kell venni: vitézekből, katonákból álló egyházközség. 3. A 16. század második felében Hátszeg vidékén találkozunk a legtöbb román református eklézsiával, amelyek töredékei még a 18. század folyamán is léteztek. Mellettük persze számos magyar gyülekezet élt: Bácsi (87), Borbátviz (81), Fehérviz-Félsőszálláspataka (126), Galac (47), Hátszeg (159), Kitid (46), Nagyklopotiva (53), Nagypestény (69), Őraljaboldogfalva (21), Oláhbrettye (14), Tustya-Demsus (?), Zeykfalva (17). 7 3 A gyülekezetek lélekszáma tehát a 18. század végén elég alacsony volt, és emiatt sok közülük igen elszánt harcot vívott a fennmaradásért. Többségük csak a kegyúri adományoknak köszönhetően tartotta fenn magát, papjai sorra elköltöztek, a gondnokságot pedig a nagy szegénység miatt egy idő után senki sem vállalta. 7 1 Uo. 382. 7 2 HuZaL-Prot. 1/5. 819. 7 3 Benkő 505-506.
