Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Test-Lélek - Pető Andrea: Autonómia és érzelem az illegális magyar kommunista mozgalomban
Autonómia és érzelem az illegális magyar kommunista mozgalomban 361 gek által el nem tántorítható önimage-dzsel. Részletesen leírja, hogy a korábbi elgennyesedett középfülgyulladás gyógyítására négy hónappal (!) korábban végzett műtét miatt „minden ütés testem bármelyik részére esett is, a fejemben az össze nem forrt csontsebben okozott már-már elviselhetetlen fájdalmat.''’ Miután megfogadta, hogy nem fogja részletezni saját fájdalmát, következik a hosszú leírás a saját szenvedéseiről, de nem ez az, és ezt nagyon hangsúlyozza, ami a vallomásra bírja. Természetesen ez a tényező, mint eddigi életében is bármikor döntő hatást gyakorolt rá: B. A. maga, aki „ismerve az egészségi állapotomat félt, hogy meghalok a kínzások következtében. Ezért elgyötört hangon a következőket mondta [egy szembesítésnél] »Kicsikém, ne védj Te engem. Csak magadra, az egészségedre gondolj. Mondj el rólam mindent, amit tudsz.«”. Ezzel a morális feloldozást megkapta, hiszen B. A. pontosan tudta, hogy a nő nem tud sokat, hiszen, amit tudott, azt csak tőle tudhatta. A tragédia harmadik része az, hogy B. A.-né most szembesül a rá váró jövőbeni életével. Többször is hivatkozik arra, hogy a folyamatos kínzások miatt B. A. évtizedeket öregedett, „meddig bírja még az öreg?” kérdezte az egyik vallató tiszt tőle. Az „öreg” ekkor 41 éves volt, de rendkívül kicsi volt az esély arra, hogy a felesége valaha is épen viszont látja. A romániai börtönben B. A. már összeszedett egy csont tbc-t és a Szovjetunióban fél évig gipszágyban gyógyították, ami megalapozta rendíthetetlen hűségét a Szovjetunió iránt. De a börtönviszonyok nem segítették a felépülést, két hónapig húzta a lábát a verések után. A sok szenvedést azonban csak úgy lehetett elviselni a másikért, hogy valós érzelmek bújtak meg a forradalmi hit alatt. A férfiak mozgalmi burkából ritkán bújt ki az érzőszívű férfi. B. A-né így idézi fel, tulajdonképpen rendkívül rövid együttélésük örömteli pillanatait: „B. A. az egyik újpesti nyomdában készülő röplap megjelenését várta, hiszen félő volt, hogy a rendőrség már a nyomdában elkobozza a röplapokat. Soha nem láttam még annyira örülni, mint ahogy akkor örült, mikor az egyik elvtárs meghozta a hírt, hogy a röplapokat sikerült a nyomdából kihozni és a terjesztők között kiosztani. Mit egy gyerek felkapta a földről élettársát és örömmel sugárzó arccal, többször körülforgott vele a szobában, ahol erre a hírre vártunk.” Az „élettárs” nem tud mit kezdeni ezzel a hirtelen intim örömmel, aminek ráadásul több elvtárs is a szemtanúja. Az élettárs azért reménykedik egy normális „polgári” életben, s ez rövid időre meg is adatik nekik, mikor a III. Intemacionálé döntése alapján függetlenített pártfunkcionárius lett, mert ekkor megmutatkozott: „milyen figyelmes, gyöngéd élettárs tudott lenni ő is. Ha mást nem is egy-egy szelet csokoládét, tavasszal, mikor olcsó volt a virág, egy-egy kis virág csokrot visz haza a szeretett asszonynak." B. A.-né örömmel veszi, ha a nála ideálként szereplő szakmunkás férjtől elvárt magatartásmintát követi az amúgy rendíthetetlen forradalmár. D. P. az első ligeti sétákat említi, mikor „az ő fegyelmezett lénye is feloldódott, így kezdődött ez a furcsa, csodálatos, szerelem.” D. P. mindig reménykedett, hogy kapcsolatuk komolyabbra fordul, és az írásban világosan érezhető egy
