Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Test-Lélek - Pető Andrea: Autonómia és érzelem az illegális magyar kommunista mozgalomban
362 Mentalitástörténet Pető Andrea autonóm nő küzdelme a vágyott és mindig elutasított alárendelődésért. A fegyelmezettséget így próbálja racionalizálni: „nagyon racionálisan gondolkodott és egész lényét betöltötte a politika, a munkásság, az elnyomottak felszabadításának gondolata. Ezzel együtt, vagy éppen ezért a magánéletét lehetőleg probléma mentessé igyekezett tenni.” D. P.-nél is az egyetlen pontos dátum egy mozgalmi, de ugyanakkor személyes jellegű esemény: 1942. március 15-e. Ekkor világossá válik számára, hogy az imádott férfit csak a függetlenségi mozgalom érdekli. „Ha romantikus lennék, akkor Petőfit idézném, de én azért nem voltam teljesen olyan [kiemelés - P. A.], mint a pásztorlányka, aki a lovag után járt, a Lovag után, aki semmi mást nem vett észre, mint azt, hogy a szabadságért kell rajongania és küzdenie. En is azon az úton jártam, de azért vártam, hogy a lovagom legyen. S ő igyekezett is időnként, ha rám is bírt szánni egy kis időt." Az öntudatos forradalmár számára Petőfit idézni az intimitás csúcsa és hogy bevallja, hogy teljesen két különböző érzelmi dimenzióban mozogtak. D. P. egyetlen esetet idéz, mikor a férfi legendás „jégpáncélja” megtört, édesanyja temetésén „ez a komoly, felnőtt férfi úgy zokogott, mint egy gyermek”. A férfi „emberi” vonásaira, ha előtűnnek is nem tud reagálni. Leírja azt az 1943 eleji történetet, mikor nagy nehezen sikerül megteremteni az illegalitás körülményei között az alkalmat, hogy végre kettesben lehessenek: „Fáradt volt, kicsit kiengedett. Teát főztem, meg már nem tudom mit beszéltünk és én vártam., [eredeti pontozás] Vártam, hogy kinyújtja értem a kezét, hogy magához húz, forró ölelésre, olyan régóta hiányzó szerelemre. Áradt belőle valami boldogság, ahogy ott ült a széken. Ónfegyelme engedett, de én a szenvedélyt akartam, látni, hogy akar engem, hogy nem én közeledem felé. S halálosan sértette női magamat, hogy nem tör rám.” Ezek után felállt és elküldte a férfit, aki pedig csak ekkor nyújtotta a kezét, mikor a nő már kijelentette, hogy mennie kell egy illegális találkozóra, ami persze nem volt igaz. A férfit jégpáncél veszi körül, amire ugyan nem említi, de D. P. gyakran panaszkodhatott kapcsolatuk során. Idézi K. J.-t, aki erre azt felelte: „Ezért én megszenvedtem”. A szenvedéssel szerzett szenvedélymentesség bármiféle érzelemtől mentessé tette. Ezért is lepi meg az utolsó beszélgetés a régi, „hatos” ifik körében, mikor „mintha zsilipet nyitottak volna fel, úgy áradt belőle a szó, gondolatai. Az igazat megvallva mindnyájan megijedtünk, nem szoktuk meg tőle, hogy szabadjára engedje a szavakat, ne ügyeljen a kérdésekre és az összefüggésekre. »Szenilis lett?« kérdeztük egymástól ijedten. Pedig csak felszabadult a kötöttségek, a feladatok, a szolgálat alól.” A jégpáncél megtört és a lehulló darabjai nem illettek össze. A mozgalomban elválás és a viszontlátás adta az élet kevés örömét. B. A.-né a hosszú börtönéveket a férfi által hozzá írt levelekkel mutatja be. Az idézeteknek súlyuk van: „Ne félj Kicsi, lesz, ahogy lesz, jöjjön még közbe bármennyi rossz, nehéz idő, de utána nem jöhet más, csak tiszta fény és napsütés. Csak kár, hogy az embernek tehetetlenül kell várnia.” A börtönélethez szokott, hiperaktív forradalmár azért nem töltötte tétlenül az időt a megváltásig, hiszen szemináriu-
