Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - Sasfi Csaba: Négy dunántúli nemesifjú kiművelése a reformkorban
34 Mentalitástörténet Sasfi Csaba tárgyalt időszakban, a század első felében valójában nincs is alternatívája: a reformországgyűlések által követelt ipartanodák, műszaki felsőoktatás csírái vannak csak jelen, az egyházi pálya - mint láthattuk - nem vonzó, az agrárgazdasági, még inkább az orvosi képzés befogadóképessége szerény. Nem meglepő hát a jogászi végzettség fentiekben tapasztalható túlnyomó jellege: a fennálló hatalmi-társasági viszonyokba való betagolódás, befolyásos kapcsolatok szerzése, a presztízs mind ezt diktálja. Nem volt persze könnyű ezen az iskolai pályán végigfutni, különösen anyagi háttér hiányában. De talán még nehezebb dolga volt annak, aki el akarta kerülni. A négy fiú közül egy, Galsai Kovách Ernő esete példázza ezt. Az ő esetében az apa személye döntő, az ő egyéni életútja, tapasztalatai határozzák meg a pályaválasztást, és talán ennek köszönhetően ezek nem mintakövetőek, nem szo- kásszerűek - hanem a többihez képest leginkább racionálisnak nevezhetők. A gimnáziumot elvégezve huszárönkéntesnek áll és bejárja a napóleoni háborúk hadszíntereit. Ezután megyei tisztviselői állásokat tölt be: írnok, rendbiztos, katonai biztos. Gyerekei neveléséről határozott elképzelései vannak: a nagyobbik lányt - mint láttuk - Sümegen intézetben nevelteti, és az addig meglehetősen mobilis megyei tisztviselő már éppen véglegesen megtelepedni látszik Türjén - házat, földet és szőlőt vásárol - a megüresedő megyei várnagyi tisztet megpályázza Egerszegen, elsősorban azzal az indokkal, hogy a kisebb lányokat is városban tudja neveltetni. Ernő fiának rajzkészségét is korán felismeri és erre külön taníttatja. A német nyelv elsajátítása végett küldi a kőszegi gimnáziumba, vállalva fizetésének 40 százalékát kitevő, a környezet által is magasnak tartott többletköltséget a szállásra és kosztra - bár hiába, mert a gimnáziumban a német nyelvet nem tanították, a lakossággal pedig keveset érintkeztek a diákok, a német szállásadók pedig inkább őtőle tanultak magyarul. Pedig a német nyelvtudás hiánya nagy és költséges kitérőre kényszeríti majd apát és fiát a gimnázium utáni tanulmányi terveiket illetően. Ez utóbbi mozzanatot talán érdemes hosszabban idézni: ,A szünidő alatt Egerszegen megkezdődött a házi tanács okoskodása, hogy most már mi lesz énbelőlem. [...] Tehát mi is lehetek? Papságról szó sem volt. A óik osztály végeztével mehettem volna keszthelyi gazdasági iskolába vagy is a mint akkoriban nevezték a Georgiconba. [...] Csakhogy azután mi lesz belőlem? az a kérdés merült fel. Más nem lehettem volna, mint egy uraságnál gazdatiszt. Csakhogy az időben, kivéve a nagy urodalmakat, a gazdatisztek állása csaknem a cselédek számába ment, olyan nagyobb birtoku uraságok mint Inkey Adám is, kinek udvarában édes atyám néhány évig gyermekeskedett, csak kendezték ha nem tegezték a gazda tisztjeiket. Atyám pedig szegénységében is büszke nemes ember volt, ki csak néhány éve hogy sok fáradsággal és költséggel tudta megszerezni, családunknak a nemesi leszármazási okmányokat — igy tehát azt nagyra is becsülte, és mint egy nemes ember fia világért sem akarta, hogy, egyetlen fiából, egy másik nemes ember szolgája legyen. Es akkoriban egy ne
