Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - B. Virághalmy Lea: Az életrajzi módszer bölcseleti vonatkozásai
104 Mentalitástörténet B. Virághalmy Lea 3. A természetes ösztönök és az emberre rárótt objektív kötelességek mellett a véletlennek alapvető szerepe van. Az élet véletlen találkozásból születik, az ember vágyai, feladatai a véletlen szeszélyének lehetnek kitéve. A sorsát határozzák meg az embernek előre nem várt, a szürkeségből megmagyarázhatatlanul kitörő ajándék találkozások, amelyek a szeretetben realizálódnak. Karl Rahner szerint „a szeretet... levezethetetlen egyszeriségében létező személyre irányuló akarat”7. „A szeretet folfénylő tisztasága”8 pedig a megismerés. Ezzel szemben „a véges olyan megismerése, amely nem a szeretetben látja beteljesedni - és akarja beteljesíteni - tulajdon legvégső lényegét, sötétséggé változik”.9 Ez a sötétség gátolja az embert társa elvárásainak megismerésében, amelynek - jó lelkiismerettel - éppen a saját akaratánál döntőbbnek kellene lennie. Ám, ha ez megvalósul, akkor a másik felé irányuló tetteit már nem idegen tényezők fogják meghatározni, hanem a másik, a társa, vagyis léte „mástól meghatározottá” válik. Az embernek természeténél fogva belső igénye van arra, hogy mindig valami magasabbhoz viszonyuljon. A felvilágosodásig az egészségesen megoszló három meghatározó tényező szabta meg az ember viszonyulásának tárgyát, változó módon és intenzitással, de mindig együtt, heteronóm formában. Az ember azonban fellázadt, és felborította az egyensúlyt: az egyik tényezőt kiragadta összefüggéseiből, és kizárólagossá, autonómmá tette. Kant etikájának alapelve az emberi tetteket meghatározó, az erkölcsi értékek tiszteletéből fakadó törvény, amely a kötelességérzeten alapul. A kategorikus imperativusz, a „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson”10 * révén az értelmes és felelősségtudattal rendelkező ember önmagát határozza meg. Az autonómia ebben a formában biztosítja az ember méltóságát, kötelességként (!), hogy úgy használjam „az emberséget mind magamban, mind mindenki más személyében, mindenkor mint célt, sohasem mint pusztán eszközt”11. Fichténél a legfőbb kötelesség az akart tett, amely által szabad lesz az ember, mert énje intelligenciaként valósulhat meg. Míg az idegen-, a más- és az önmeghatározottság heteronóm egysége különböző helyzetekben mindenki szintjének megfelelően biztosította a döntési szabadságot, addig a felvilágosodás - amely már képes a tudomány által a világot újjáteremteni - ezt félretolva, helyébe az önmaga, mint tiszta „észlény”12 által meghatározott, kivetített törvényt helyezve, mondhatni, parancsba adta a szabadságot. Ennek viszont gátja volt ismételten a társadalmi körülményeken is 7 8 9 10 11 12 Rahner, K. 1991. 110. Uo. Uo. Kant, I. 1922. 19-54., 75-93. Kant, I. 1796. 99-100.; Kant, I. 1797. §23-44. ein vemüftiges Wesen (J. G. Fichte)
