Évkönyv 1995 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 3. (Esztergom, 1995)

Varga László: Iskoláztatás a zsidóság körében a századfordulón

Éppen ezért egészítette ki tehát Katus ezt a közigazgatási státuszt a hazai urbanizáció bemutatásánál a településnagysággal. Amíg azonban Magyarországon 1890-ben a népesség 26,7 %-a élt 5.000 főnél nagyobb településen, addig a hazánknál azért egyértelműen urbanizáltabb Ausztriában mindössze 19,9 %. Ha a polgárosodottságnak bármely egyéb hasonló fontos kritériumát, mutatóját (mint amüyen például az ipar szerkezete, a munkaerő koncentrációja, a gépesítettség, a hitelszervezet kiépítettsége és jellege, tőkeereje, stb., vagy akár a mezőgazdasági gazdálkodás intenzitásának módja, az iparhoz hasonlóan a gépesítettsége, vagy az infrastruktúra fejlettsége) vizsgáljuk, akkor hasonló következtetésre juthatunk. Valójában egyik sem járul érdemben hozzá annak a kérdésnek a tisztázásához, hogy müyen szerepet töltött be a zsidóság a magyar polgárosodásban. Megfordítva a kérdést, természetesen a történetírásnak viszonylag pontos képe van arról, hogy müyen szerepet játszottak zsidó származású vállalkozók a dualizmuskori átalakulásban, mennyire meghatározták a kialakuló és megerősödő nagytőkét, de minket most nem ez érdekel, hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy mennyire alkotta a hazai zsidóság a polgárosodásnak a viszonylag mégis csak nagyon szűk élvonalán túl, magát a bázisát. Amint ez az eddigiekből is kiderülhetett, kiindulási pontunk az, hogy a szokásos társadalomtörténeti kategóriák, mint amüyen az urbanizáció, migráció, a társadalmi struktúra vagy a mobilitás sok szempontból tükrözik ugyan a polgárosodást, vagyis kimutatják például az urbanizáció esetében, hogy miként változik a falusi és városi lakosság aránya, de arra nem adnak választ, hogy miként modernizálódnak maguk a városok és a falvak. Ha a társadalmi struktúrát vagy a mobilitást vizsgáljuk, akkor ki tudjuk mutatni ugyan az egyes osztályok és rétegek egymáshoz viszonyított arányaiban lezajló változásokat, de ezek nem mondanak semmit, az egyes osztályokon, rétegeken belüli változásokról. Témánkra térve ez azt jelenti, hogy a képzettséget nem tekintem kizárólag műveltségi kérdésnek, hanem a polgári társadalom egyik legfontosabb minőségi kritériumának. Az iskolai végzettség, a képzettség arra mindenképpen alkalmas mutató, hogy ennek alapján viszonylag pontosan megvonjuk azt a - természetesen koronként nagyon is változó - határt, vonalat, amelynek hiányában már periférikus társadalmi helyzetről kell beszélnünk. A századfordulós Magyarországon az írni-olvasni tudást tekinthetjük ilyen meghatározó, strukturáló tényezőnek. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az írni-olvasni tudás szélessége hosszú távon is meghatározza a magasabb iskolai végzettség megszerzésének legátfogóbb kereteit, egészen az egyetemi végzettségig. Mindez tehát nagyon is közel áll ahhoz, ahogy Karády Viktor ezt a kérdést értelmezi, vagyis a képzést egyfajta befektetésnek nevezi. Az írni-olvasni tudás tehát nem egyszerűen műveltségi kérdés, hanem a modernizáció, a polgárosodás előfeltétele. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az analfabéták a századfordulón a társadalom peremére szorultak, felzárkózásukhoz a betűvetés későbbi elsajátítása már nem bizonyult elégségesnek. Minden modem társadalomban létezik a műveltségnek, még inkább az iskolai végzettségnek egy olyan minimuma, amelynek hiánya gyakorlatilag kirekeszt a társadalomból.