Évkönyv 1995 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 3. (Esztergom, 1995)

Karády Viktor: Zsidóság és modernizáció a történelmi Magyarországon

szurkolótábor jelentősen hozzájárultak társadalmi begyökerezéséhez. Hasonló mondható a fiatalság közös szórakozási szokásairól, a modem táncokról, a dzsesszről, az irrxlalmi társaskörökről, a szalonélet egyes müveit polgári formáiról (melyekre nézve szintén égetően hiányoznak a pontos kutatói beszámolók). Ezek átvezetnek a zsidó polgárság másik markáns művelődési sajátosságához, a különleges információ-igényhez. Ennek része volt a modem nyelvtudás értékelése, a gyakori többnyelvűség (mely legalább aktív német tudást jelentett), a könyv becsülése és az olvasói kultúra - mely nemegyszer szakmai érdek nélkül kialakított valóságos literátus habitust takart -, magához a kívülről túlinformáitság benyomását keltő maximális bennfentességi vagy tájékozottsági-igényhez. Bár minderre nézve igen kevés kemény jelzés áll rendelkezésre, említhető például, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara 1945-ös (általam feldolgozott) felmérése szerint még az üldözéseket túlélő zsidó származású ügyvédeknél is kb. kétszer gyakrabban találtatott könyvtár mint nemzsidó kartársaiknál, ugyanakkor, amikor hírlapokra is több, mint másfélszer gyakrabban fizettek elő. A budapesti kereskedőkről is vannak idevágó (egyebütt publikált) adataim, melyek a zsidók által dominált szakmák önállóinak a többinél lényegesen magasabb szintű nyelvtudásáról, szakűjságolvasó gyakorlatáról, külföldi utazási tapasztalatairól és persze iskolázottságáról tanúskodnak. A számukra kezdetben idegen vendégtársadalmi térben tájékozódni kényszerülő bevándorlók és ezek asszimilált leszármazottai - akiknek integráltságát, idetartozását azonban mindig kétségbe lehetett vonni s ezt időnként (már a Tiszaeszlár-i nagy per idején, de főképp az 1919-20-as Fehérterror vagy a zsidótörvények érvényessége alatt brutálisan meg is tették) - érthetően magasabb tájékozódási és információ-igénnyel léptek fel, mint a nemzedékeken át immobilis törzsökös lakosság, ennek elitjét is beszámítva. A sajtóban való magas zsidó tőkés és újságírói részvétel nyilván nem független ezektől az elemi társadalmi biztonságot célzó impulzusoktól (ha nem is szolgáltatják ennek teljes magyarázatát). Könnyen valószínűsíthető, hogy a zsidó közönség mind a politikai, mind a kulturális hírlapirodalom (s ebben még az antiszemita lapokat is be lehet számítani) elsőrangú fogyasztója volt. Végül szólni kell az önreflexió szükségletéről, amely minden antropológiai ismeretünk szerint talán legsajátosabb jegyét képviselte a magyar-zsidó polgári kultúrának. Ennek közismert objektivációját képviselte a zsidó vicc, mely az ország közállapotaira vonatkozó gyakran frappáns és az elérhető legpontosabb helyzetjelentéseket tartalmazta már a régi rendszer alatt is, amikor még elsősorban a zsidóság szempontjából mérte fel a viszonyainkat, s talán még inkább a kommunista rendszerben, amikor össztársadalmi hatóerejűvé vált A vicc azonban csupán annak a sokkal szélesebb verbális önreflexiós kultúrának a látható csúcsát jelentette, melyet a zsidó polgárság szalonjai, kiránduló körei, kávéházi törzsasztalai, teadélutánjai, római parti csónaktúrái, gőzfürdő-találkozói, fürdőlátogatói (a Lukács-fürdőben vagy a csillaghegyi strandon), bridzspartijai, tenisz-összejövetelei, stb. termeltek ki s amelyeknek többrendbeli funkciói között szerepelt a csoporton belüli szimbolikus közösség megerősítése mellett a politikai helyzetfelmérés, nevezetesen az antiszemita veszély értékelése, az erre vonatkozó vélemények cseréje és a megfelelő magatartási modellek kidolgozása. Ez a nyilvánvaló önreflexiós szükséglet azt hiszem