Évkönyv 1995 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 3. (Esztergom, 1995)

Karády Viktor: Zsidóság és modernizáció a történelmi Magyarországon

magatartási mintákat nyújt, de sok szempontból kötelezően meghatározza a magatartás normáit. Ez vonatkozik a gazdasági, a szellemi, a testi-fizikai s az erkölcsi viselkedésre. Jelentősége legalább kettős. Egyrészt a mindennapi élet idő-mérlegében hosszú távon (a kora gyerekkortól a késő öregkorig) a vallással való foglalkozás mind a férfiaknál (imák, rítusok, Talmud-olvasás, állandó tanulás formájában), mind a nőknél (akik az étkezési kötelmek betartására és a házon belüli ritusrendre ügyelnek) sokkal súlyosabban esik a latba, mint a keresztényeknél, akiknek mindennapi életvitelébe alig szól bele a vallásosság, mivel ez lényegében legtöbbször a vasárés ünnepnapok megülésére szorítkozik. Másrészt a zsidó vallási parancs - szemben a keresztény felekezetekkel, ahol a normákat a mindenkori egyházi hatóság szabja meg - mindenekelőtt a hagyomány követését, valóságos inkorporációját, személyes megélését, átélését és újratermelését jelenti. Márpedig a hagyomány elvileg mindenfajta újítást kizár, legalábbis leértékel amennyiben gyanúval vesz körül. Történelmileg (például Magyarországon is) ez a hagyományosság nemegyszer akkor is ellenállt a legelemibb a felekezeti gyakorlatot is illető újításoknak, amikor ezek - a Kiegyezés körüli években - a jogi emancipáción túli társadalmi integrációt segítették volna elő. Könnyen belátható, hogy a zsidó vallásosság mindkét itt említett aspektusa (pl. hogy a legkirívóbb kötelezettségeket említsem, a teljes szombati munkatabu, egyrészt, a szigorúan kóser háztartás, másrészt) a modernizációban való részvétel gátját képezte. Ehhez az általános, elvi megállapításhoz rögtön hozzá is lehet tenni, hogy a magyar királyságba Galíciából (például Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa, Szatmár és Hajdú megyékbe) áttelepedett leghagyományosabb kelet-magyarországi zsidóság történelmi modernizációs lehetőségei azért is voltak erősen behatároltak, mert a haszidizmust követte. Ahaszid hitközségek jellemzően csodarabbiként (jiddis szóval rebbe-ként) tisztelt, személyes karizmatikus hatalommal bíró vallási vezetőik körül alakultak ki, akik egyszerre látták el szervezői, lelkipásztori, bírói, szociális és nevelői funkciókat. A rebbe-k mintegy dinasztikus alapon, apáról-fiúra örökítették át hivatalukat A totális társadalmi-szellemi integrációt nyújtó közösség elhagyása olyan szimbolikus veszteséggel járt, hogy ez a tagok földrajzi és társadalmi mobilitását jelentősen lecsökkentette. A haszid csoportok gazdasági-társadalmi önazonosságukat ezért messzemenően őrizték. Gazdasági tevékenységük hagyományos feladatok elvégzésére szorítkozott, még ha egyes kereskedelmi vagy kisipari ágakban (pl. gyémántcsiszolás) monopolhelyzetet is tudtak elérni. Ha kellett, lehetőleg együtt vándoroltak rebbe-jükkél, vagy legalább hosszú távon is tartották vele (az eltávolodás ellenére) a szellemi hűségből és függőségből szőtt kapcsolatukat. Ez azonban ritkán, leginkább szükséghelyzetben, üldöztetés következtében fordult elő. A haszid közösségek immobilis társadalmi-demográfiai isolátumként éltek az ortodox zsidóságon belül. Nem késztetett modernizációs szerepre a hagyományos zsidóság társadalmon és történelmen kívüli státusa és kollektív élet-stratégiája sem. Itt nem arra kell elsősorban gondolni, hogy a hazánkba érkező galíciai vagy morvaországi bevándorlók a feudális világ szegélyén, a nemesi birtok megtűrt népességeként a rendi viszonyokon kívül helyezkedtek el s az emancipációig (bizonyos mértékben még az 1840-es szabad letelepedést biztosító s a rendiséget 1848 áprilisában formálisan eltörlő tör-