Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. (Esztergom, 2005)
Tartalomjegyzék/Obsah - Lakos János: A levéltári értékelés időszerű kérdései
LAKOS JÁNOS A levéltári értékelés időszerű kérdései Előadásomban a legfelelősségteljesebb levéltárosi munkáról, a közvetlen vagy közvetett iratértékelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani a tisztelt kollégákkal és érdeklődőkkel. A közvetlen és közvetett iratértékelést azért érdemes megkülönböztetni, mert - később erről szólni fogok - ma már egyre több esetben nem a konkrét iratanyagok értékeléséről beszélhetünk. Az értékelés milyensége, színvonala dönti el, hogy fennmarad-e olyan történeti forrásanyag, amely alapján a jövő történész és egyéb kutatói viszonylag hű képet rajzolhatnak majd a letűnt korszakok történéseiről, eseményeiről és legkülönbözőbb viszonyairól. A rendelkezésemre álló fél óra időtartam nem teszi lehetővé a behatóbb tárgyalást még a legfontosabb kérdésekben sem. Ezért vagyok kénytelen vázlatosan, szinte csak a felvetés szintjén szólni. Mindenekelőtt arra hívnám fel a figyelmet, hogy a magyar levéltárosi szóhasználatban még napjainkban sem az „értékelés", hanem a „selejtezés" kifejezés dominál. Pedig a selejtezés csupán egy igen nehéz, fáradságos munkafolyamat legvégső, igen egyszerű fázisa. A munkafolyamat sokkal lényegesebb része az, amikor közvetlenül vagy közvetve egy bizonyos iratanyagra vonatkozóan tudományos módszerekkel különböző kritériumokat, ügykörjegyzékeket stb. dolgozunk ki, amelyek alapján elvégezhető az iratanyag kettős szempontú vizsgálata, nevezetesen: mely részeit kell megőrizni a jövő számára értéket képviselő dokumentumként pl. a történeti kutatások céljaira, és mely részeit lehet megsemmisíteni (kiselejtezni), mivel az utókor számára haszontalanok. A kritériumok kimunkálását és a kettős szempontú vizsgálat elvégzését nevezzük értékelésnek, a nem megőrzendőnek nyilvánított iratok megsemmisítését pedig selejtezésnek. Miért van szükség egyáltalán értékelésre és selejtezésre? - tehető fel a kérdés. A válasz nagyon egyszerű: a különböző szervezetek, intézmények „irattermelése" már a 19. század folyamán olyan mértékű lett, hogy a keletkezett összes iratanyag levéltári megőrzésének gondolata fel sem merülhetett. Különösen igaz ez napjainkban, noha laikusok felvethetik (gyakran fel is vetik!), hogy a papír alapú iratok másolatai mikrofilmen, még inkább digitális formában, a kis helyigény miatt, tulajdonképpen teljességükben, selejtezés nélkül is megőrizhetők lennének, az eredeti iratok megsemmisítése mellett.
