Szent Márton kispapjai. Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1943-1944 (Szombathely, 1944)

Egy szép papi halál.

llliás Lajos bögöti plébános úr szombathelyi kispapkorában az 1922/23. tanulmányi esztendőben pénztárosa, felszentelése óta pedig pártoló tagja volt Egyesületünknek. Mindenki vidám, társaságot kedvelő, jókedélyű és kitűnő humorérzékű papnak ismerte, akit jó szíve miatt is nagyon szerettek. 1944. május 21-én, áldozócsütörtök nyolcadára eső vasárnapon bekövetkezett haláláról szeretnék egyetmást elmondani. A plébános úr úgy tervezte, hogy ezen a vasárnapon legyen gyermekeinek szentáldozása. A lelkipásztor! életnek ezen legszebb szertartását azonban már csak helyettese végezhette. llliás plébános úr ugyanis áldozócsütörtök vigiliáján gyomorelzáródás következtében hirtelen rosszul lett, sietve bevitték a sárvári kórházba, hol még aznap este megoperálták. Szíve azonban annyira gyenge volt, hogy operáció alatt és után is csak szíverősítőkkel tartották benne az életet. Szombaton már-már úgy látszott, hogy minden jóra fordul. A beteg jól érezte magát és vidám volt. Vasárnap reggel azonban visszaesés következett be és az orvosok megállapították, hogy emberi remény nem lehet többé a felgyógyuláshoz, mert a szív nem bírja tovább. A kórház lelkésze ezt közölte vele, mire újra meggyónt, felvette a szentkenetet és kérte a Szent Ütravalót. Ettől kezdve valami egészen csodálatos nyugalommal, Isten akaratában való megadással búcsúzkodott és imádkozott a délután háromnegyed ötkor bekövetkezett haláláig. Mindvégig öntudatnál volt. Egyik jelenlévő paptársa a következőket mondotta el e szép papi halálról:

Ügy álltuk körül ágyát, mint ahogyan az elutazni készülőt körülveszik a hozzátartozók a gyorsvonatnál. Persze meghatódottabb lelkülettel. Búcsúzkodtunk. Tudtuk, hogy pár órán belül elmegy, csak azt nem, hogy melyik pillanatban. Ő ugyanígy. „Nem is gondoltam, mondotta még délelőtt, hogy ilyen könnyű meghalni." Délután pedig mintha már siettette is volna a halált: „Látjátok, nem tudok meghalni." A kezében [szorongatott feszülettel többször megáldotta a jelenlevőket. Imádsága közben ezt a feszületet csókolgatta. Ő maga kérte, hogy gyújtsuk meg a szentelt gyertyát, mert itt az ideje. Nagy áhítattal vette kezébe, miközben velünk mondotta a szentolvasót. A commendatio-t már előzőleg elimádkoztuk. Még délelőtt elmondatta az ő kedvelt, megszokott imáit. Különös előszeretettel ismételgette: „Jézus Szentséges Szíve, bízom Tebenned!" Buzgón fohászkodott a Boldogságos Szűzhöz és Szent Józsefhez. „Nem fáj valamid, Lajoskám?" —• kérdeztem. „Nem, semmi sem fáj", ez volt ismételt válasza. Csak a legutolsó órákban mondott annyit, hogy fáj a dereka.

Örült a nyitott ablakon beáradó friss, illatos májusi levegő-22