Szent Márton kispapjai. Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1943-1944 (Szombathely, 1944)

Faludí Ferenc

Kétszáz évvel ezelőtt fordította le Rómában a Nemes ember-t és a Nemes asszonyt.

Egy bizonyos szempont szerint két csoportra oszthatjuk az írókat. Vannak, akiket haláluk után még méltatnak talán, de azután behelyezik őket az irodalomtörténet mauzóleumába és ott maradnak mereven, mozdulatlan. Nem sokat beszélnek róluk. Néha, nagyobb évfordulókon egy-egy jószívű lélek talán tiszteletből, talán kötelességből meggyújtja előttük a megemlékezés gyertyácskáját, de azután újra csönd jön, mozdulatlanság, merevség, feledés, halál. Az írók másik, kisebbik része a haláluk után is itt él közöttünk. Léptennyomon idézzük őket, esküszünk rájuk, lelkesítenek bennünket, lángralobbantják érzéseinket, megfogják a kezünket és maguk után húznak. Ügy érezzük, hogy nélkülük kevesebbet érne az élet.

Sajnos, — kissé érthetetlenül, — az első kategóriába kell sorolnunk a vasmegyei születésű jezsuitát, Faludi Ferencet, a kitűnő tehetségű írót és nagyszerű nevelőt. Pedig jobb sorsra érdemes író! Minden írodalomtörténetírónk megdicséri nyelvteremtő-erejét, öntudatos, friss, fordulatos stílus-készségét, nyelvének mély-népies ízét és színességét, verseinek ötvösmunkaszerűen kidolgozott formáját és csilingelő dallamosságát. Toldy Ferenc írja róla, hogy „ő a kezdője egy új irodalmi korszaknak, szabályos, nemzeties, teljesen-hangzó prózájával és szép alkotású, nemzeties, könnyű dalaival.“ Négyesy László pedig megjegyzi, hogy „nincs írónk Kazinczyig, aki a magyar nyelv stilisztikájának annyi gondot szentelt volna, mint Faludi.“

Munkásságát három részre oszthatjuk: fordításokra, eredeti prózára és költői művekre.

Lefordította az angol Dorell Józsefnek és a spanyol „estilo culto" megalapítójának, Graciannak nevelő célzatú munkáit. Született fordító-egyéniség volt. Ő is Pázmány Péter elvét vallotta és úgy fordított, „hogy az nem láttatott —• olaszból, franciából és németből —• csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyt, mintha először magyar embertől magyarul Íratott volna.“ Az ő gyökeres, izzó magyarsága nem elégedhetett meg azzal, hogy az idegen írók gondolatait egyszerűen, hidegen lefordítsa, hanem magyar lelket oltott a mondataiba s a szöveget több helyen teljesen átalakította a magyar állapotoknak megfelelően. Meg lehet érezni, hogy több helyen kellett küzködnie a fordításban, mert nem talált az idegen szónak megfelelő, jó magyar szavat. De ilyenkor is kitünően végezte el a dolgát: vagy körülírt, vagy új szavakat alkotott. Itt csupán a jelzőiből akarok megmutatni néhányat: a haza patyolatos rendije (t. i.

19