Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1937-1938 (Szombathely, 1939)

— De nem ellened Uram, hanem az új Isten ellen.

— Na és melyiket találod nagyobbnak? — kérdezi kiváncsian István.

— A tiéteket, Nagyuram.

— És tudnál-e hinni benne?

A beteg egy ideig hallgat. Talán gondolkodik, vagy erejét gyűjti össze, hogy még egy ép mondat kijöjjön belőle. De aztán szól:

— Tudnék Uram. Sőt úgy érzem, mind akik meghaltak, vagy akiket most gyilkolnak le saját testvéreik, ha látnjának téged, hinni tudnának Istenetekben, mert nem így képzeltünk el, amilyennek most megismertelek.

Az utolsó szavakat már csak hörögte. De István elől most eltűnik a haldokló és környezete, csak ezek a szavai csengenek még mindig a fülében:

— Akiket most gyilkolnak le testvéreik.

Arcán a szívet elszorító halványságnak és az indulat pírjának árnyalata végigvonul. Azután fölkiált:

— Lóra mind, aki itt van! Vágtassatok a seregem után! Kiáltsátok már messziről, hogy hagyják futni Koppány népét, mert aki felemeli a kezét menekülőre, annak lecsapatom a fejét! Nem eltemetni kívánom ezt a nemzetet, hanem azt akarom, hogy éljen.

Amikor eltűnnek a hírvivők, akkor fordul ismét a haldokló felé. Már üvegesedik a szeme, de még az élet mindig ott pislákol a mélyén. István megmeríti sisakját a patakba és véres vízzel rajzolja a haldokló fejére a keresztet. Azután amikor az utolsó sóhaj is kiszakadt belőle, megfordul a Nagyúr, hogy tovább menjen. Egy szolgát pillant meg maga mögött. Talán nem jutott már ló neki, vagy sohasem ült még a nyeregben, azért maradt vissza. Ijedten kap a halottszállító saraglya után, amikor István megfordul. A született szolga ösztönszerű mozdulata volt ez, mert el sem tudná képzelni, hogy az Ura őt munka nélkül lássa.

István fájdalma ellenére is elmosolyodik, amint a megrémült szolgát meglátja. Oda megy hozzá, megfogja a saraglya hátulsó két fogóját és biztatja a szolgát, hogy vigyék a halottat.

De az most az ellenkező végletbe esik, mert csak nézi Istvánt s nem akarja fölemelni a terhet.

— Uram, Te akarod a halottakat hordani? — tör ki belőle a kiáltás.

— Én, igen — feleli István, hiszen mind az én népem, tehát az elesettek is az én halottaim.

24