Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1937-1938 (Szombathely, 1939)
hogy nem szívesen űzik ezt a foglalkozást és a szolgaságban is büszke arcukról lerí a magyaros önérzet. Elvétve lát az ember fegyveres vitézt. De nem is csoda, hiszen a magyari urak Koppány megvert hadát üldözik. Kinek lett volna kedve visszamaradni a néma csatatéren halottakat őrizni. Azok is, akiket a kötelesség tartott vissza, morc tekintettel osztogatják a parancsot s szemük vésztjóslóan jár körül a meghunyászkodó szolgákon, keresve az alkalmat, hogy valakin kiönthessék haragjukat. Kissé arrább sebesült vitézek feküsznek a fák alatt. Néha felnyög egy súlyosabb sebesült, az ott kendőjét szorítja vérző sebére, van aki szólni sem tud már, csak szeme ég lázasan, mintha ott kivánkoznék ki a lélek belőle, mert összeszorított ajkai még az utolsó sóhajra sem nyílnak meg. A küzdelem messze eltolódott innét, hiszen a megvert sereg menekült, csak a két vezér maradt a csatatéren. István ott áll az erdő szélén és Koppány összetörve valahol a holtak között. István nézi a halottvivő embereket. Ott mennek el előtte. Sokszor egészen föltartják a fejüket, mert a szag kellemetlen. De a Nagyúr nem mozdul. Még mindig páncél a ruhája, csak egy mente van ráterítve. Csatlósa már vagy harmadszor kéri, hogy engedje magát megszabadítani a vasöltözettől, de István nem mozdul, mintha észre sem venné, hogy hozzászóltak. Egy-egy tar-koponya, vagy dúshajú fej himbálódzik a saraglyán, ennyi a különbség köztük. A vér is, amelyet az élők most tipornak egyformán piros és békességesen összefolyik. Nehéz megérteni, hogy egymás kezétől kellett elhullaniok. Halottak mindenfelé. Ki tudná szétválogatni őket? De kár is volna, hiszen megférnek mostmár békében egymás mellett, mintha testvérek lennének. Egy kis patak csörgedez a mezőn keresztül. Az is piros most a vértől. Itt egy ló hullája téríti ki útjából. Hatalmas nyílvessző áll ki az állat nyakából, mintha avval szegezték volna a földhöz. Nyelve oldalt kilóg. Az ember azt hinné, hogy a patak mosta ki a szájából. Arrább fákat döntenek, majd máglyákba rakják,, annak világánál lesz az est beálltával a nagy temetés. István még mindig ott áll. Már a halottvivőket sem feszélyezi közelsége. Talán az elesetteket számlálja, hogy nem szól? Néha szeméhez nyúl, mintha valamit törölne rajta, de nem csoda, hiszen szúnyog jár errefelé. Most 21
