Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1936-1937 (Szombathely, 1938)

Magvetés.

Nehéz evezőcsapásokkal úszott be az ostiai kikötőbe egy kereskedő hajó. Az oldalába vágott köralakú lyukakban kócos, eldurvult rabszolgaarcok jelentek meg és bámultak kialudtfényű szemekkel.

A hajóról partraeresztették a hidat. Döngő léptekkel gőgös római katonák, alázatos örmények, sunyi görögök és félénk zsidók tarka tömege jött le rajta, Legvégül, mintegy bezárva a menetet egy idősebb zsidó, kezében bottal, hátán tarka bátyúval szilárdan, de nem kevélyen rakosgatta mezítelen lábait.

A partraérve felnézett az égre, elmosolyodott és megindult a Rómába vezető országúton. Elgondolkozva ment, kérges tenyerével 'bele-belesimított szürkülő szakállába. Görcsös botjával néha barázdákat húzott az útszéli sárba.

Amint így elgondolkozva bandukolt, egy rongyokba öltözött, bicegő embert ért el. Az végigmérte az öregedő zsidót és hangjában minden szemtelenség nélkül kérdezte:

— Hová mégy ősz idegen?

Az aggastyán ráemelte meleg-barna szemeit a kérdezőre és puha-mély hangján felelte:

— Rómába megyek mustármagot ültetni.

Az utitárs meglepődve irányította szemeit a beszélőre és tovább folytatta:

— Hiszen másutt is lehet ültetni, azért nem kell Rómába jönnöd.

— De én a világ szívébe akarom ültetni a magot, hogy fává növekedvén, ágai az egész világot körülöleljék.

A furcsa felelet arra a meggyőződésre juttatta a rongyos vándort, hogy az idegen nem egészen tökéletes. Félig incselkedő, félig szánakozó hanghordozással kérdezte tovább:

— Nem félsz-e attól, hogy a köves Róma nem alkalmas talaj ültetésre, hogy a forró levegő kiszívja palántádból az életerőt, hogy a tomboló tömeg eltapossa a még zsenge palántádat?

Az aggastyánnak fájdalom rándult végig arcán. Két gyöngycsepp szorult ki szeméből és pergett végig szakállán. Aztán rezgő hangon válaszolta:

— Lelkes asszonyok művelik majd porhanyóvá a köves

23