Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1936-1937 (Szombathely, 1938)

talajt, kifeszített férfimellek húznak sáncot köréje, és a mártírok csörgedező vérétől szívja majd erőssé magát a palánta.

Nagyot hallgattak mindketten.

A toprongyos azon gondolkozott, hogy bámennyire szerencsétlen is ő, eZ az idegen még nála is szerencsétlenebb, hiszen neki csak a teste nyomorék, de ennek az értelme.

Az ősz idegen mosolygós, boldog arccal tartott Róma felé; mint akire örömteli meglepetés vár. Pedig nem várta senki. Nem futott eléje senki sem lelkendező örömmel. Csak a jókedvű, dudorászó esti szellő cirógatott bele lágyan ősz szakállába, melyet a lenyugvó nap aranysugarakkal csorgatott be.

Mire Róma kapujához értek, azt már zárva találták. Az idegen nem dörömbölt, nem türelmetlenkedett, mint társa. Térdreborult. Égrefordított szemekkel imádkozott. Aztán batyujára hajtotta ősz fejét és elaludt.

Nyugodtan pihent a csillagokkal kivert ég alatt. Mégcsak sóhaj sem szakadt fel belőle. Társa magaaláhúzott lábakkal kuporgott mellette. Felszisszenve fel-felébredt az éjtszakában; köszvényes lábai fájtak. S míg azokat tűrhető helyzetbe igyekezett hozni, irigykedve nézte a holdvilágnál a másik ütemesen emelkedő mellét, amint nagyokat szívott az üde éjtszakaí levegőből.

Reggel, amikor a Nap játékos sugarai hancúrozva keresték a fűszálakon a harmatcseppeket, az ősz vándort már térdenállva, kitárt karokkal imádkozva találták.

Amint megcsíkordultak a kapu sarkai, elsőnek lépett be a városba, hogy elültesse mustármagját. Társa is bebicegett utána, és mindjárt a kapu mellett leült egy kőre.

— Itt az én helyem. Itt szedem össze azt a pénzt, amit az utasok és a járókelők a porba dobnak számomra — szólt a vándorhoz. Az elbúcsúzott tőle. A koldus pedig mindjárt hivatalához látott.

— Juppiterre kérlek bennetek, szánjatok meg engem, aki a haza védelmében lettem nyomorékká. — A neki vetett rézpnézdarabokat ördögi ügyességgel kapkodta fel a porból és tüntette el, miközben köszönésnek szántan mormogta: „Fortuna adjon sok szerencsét.“ De káromkodva szidta aZ utasokat, ha kérésére nem gurult garas lábai elé. Ilyenkor az őrtálló katonák jót röhögtek rajta, nem lévén egyéb elfogultságuk.

A koldus már meg is feledkezett ősz útitársáról, amikor az egy napon megjelent nála. Köszönés után egy24