Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1933-1934 (Szombathely, 1934)

A mi életünk

A föld dübörög világszerte és kiszámíthatatlan rengések ráznak. Gazdasági összeomlások döreje hullámzik végig a világon. A világgazdaság sötét képe komoran mered az emberek elé. Osztályok romlanak le és családok mennek máról holnapra tönkre. „A társadalom érzi, hogy nagy rázkódtatások előestéjén áll Borongós vigiliát virraszt, melynek nincsenek csillagai.“ (Prohászka.) Az embereken a mindenség félelme vesz erőt. Kétségbeesetten kapaszkodnak. Sokszor nem is nézik mibe; csakhogy el ne merüljenek. Kenyérharc, vad törtetés, üvöltő nyomor: ezek a mai idők disszonáns hangjai... A nagy válságban sok-sok emberanyag megy tönkre, sorvad el. Lelkek keserednek el, törnek ketté. Millió ember szíve lázadozik keserű vadságban. Ámbár ez a válság nagy mértékben a városokban tombol, de a szele már megérintette a falvak tiszta levegőjét. Már viharterhes felhők járnak, villámok cikáznak és tompa morajlással tele a levegő. De a végeláthatatlan rónák távoli messzeségében vagy a hegyvidék szűk völgykatlanaiban a fehér, apró házak közül magasan emelkedik ki az Isten házának a tornya. Mint Isten újjá mutat fel az égre és emlékeztet az Üdvözítő szavaira: Confidite! ego vici mundum!... És a fehér tornyok árnyékában megbújva viriasztanak a lelkek pásztorai, öregek, ifjak: harcosok, Krisztus-katonák. A szemük őrködve vigyáz a nyájra. Szél marja, eső veri és a harc faragja őket, de állnak ... örök vigyázzban!

... Háborgó tengeren megfeszültén fogja sok-sok lélekhalász a vitorlákat...

... És mi: élünk csendben, magányban, a jó Istennel egy fedél alatt... a Csöndszigeten ... mint pihegő madárfiókák a puha, meleg fészekben. Itt nem zúg a világ zakatolása, nem kínoz a vásári lárma. Csend van... a lélek csendje. Ha néha be-betéved hozzánk egy-egy kipróbált Krisztus-katona, körülvesszük a harcok emberét. Figyeljük minden szavát, minden mozdulatát. Szeretnénk megsimogatni deresedő fejét, gondterhes homlokát és elsimítani a kemény vonásokat, melyeket az élet vágott rajta... S a fiatal levitákat nagy türelmetlenség fogja el. A szívek lázasan dobogják: menni, menni! Harcok hívnak, harcok várnak... Eresszetek! De hát még gyengék vagyunk, erőtlenek szárnyaink a repülésre. Azután a tarisznyánkban még alig van valami. Pedig nem akarunk