Adatok Szolnok megye történetéből I. (Szolnok, 1980)

SZOLNOK MEGYE 49 mértékű volt mint országosan, s már ebben az időben kisajátítottak kulák birtokokat is. A földreformrendeletet 4-6. paragrafusában foglaltakat meglehetősen kiterjesztve jártak el, s mind a fehérterror, mind a két világháború közötti időszakban elkövetett népellenes cselekményeket radikálisan értelmezték. A földosztás 1948-ban zárult le, s teljesen átalakította a megye paraszti társadalmának struktúráját. A földigénylő bizottságok 233935 kh területet osztottak fel 32937 igénylő között. Az egyéni birtokba adott területek átlaga 7,1 kh volt. Ennek jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha az országos 5,1 kh-as átlaghoz viszonyítjuk azt a megyét, amelynek jó része (a Jászkunság) korábban sem ismerte a nagybirtokot.

108 7. Mezőgazdaság: Szolnok megye földművelésének jellegét több tényező határozta meg. Első helyen közülük a táj adta lehetőségekkel, majd a tájalakító munkákkal kell foglalkoznunk. Másodikként a jász és kun betelepedés hatását kell vizsgálnunk. Végül pedig a birtokviszonyok hatását a kialakult gazdaságtípusokra. Mindezek az idők folyamán természetesen bonyolult kölcsönhatásban állottak egymással, illetve számos olyan intézkedés is közrejátszott, amelyet felsőbb rendelkezések nyomán foganatosított a helyi hatóság. Ezek megszámlálhatatlan sok kisebb tényezővel együtt színezték megyénk mezőgazdaságának képét. Szolnok megye mai területe az Alföld közepén, de északi határa a hegyvidéktől lényegében 25-30 km-re fekszik. Ez a helyzete már a legkorábbi időkben is meghatározónak bizonyult. Györífy I. szerint a még teljesen meg nem telepedett honfoglaló magyarok éppen az Alföld és az Északi Középhegység között váltogatták téli-nyári szállásaikat, s a megye északi része (Jászság és a Tiszafüredi járás) még beleesett ebbe az övezetbe.

109 Megtelepedésük után is szorosabb kapcsolatot tartottak fenn az alföldiek az északi hegyvidéki népekkel, s ez munkaeszközök cseréjében, vándormunkások (aratók, summások) mozgásában, árucsere-forgalomban egészen a legutóbbi időkig megmaradt. Megyénknek különösen az északi része hordoz paraszti mezőgazdaságában sok olyan elemet, amely az Északi Középhegység falvainak gazdálkodását jellemzi, s a Dél-Hevesi síksággal együtt a Tiszafüredi járás és a Jászság mintegy átmenetet alkot a hegyvidéki és alföldi gazdálkodási eljárások között, jóllehet az alföldi elemek vannak túlsúlyban. A nyomtatás mellett megtalálható pl. a kézicsépléssel való szemnyerés is igen jelentős mértékben még a XX. század elején is, a szabadban való szénatárolás mellett feltünedeznek Jánoshidától északra a Jászságban pl. a fedett tároló építmények is. Ezeknek a mezőgazdasági eszközöknek és eljárásoknak csak a változatos típusai jelzik, hogy milyen szoros kapcsolat van a két terület között.

110 A megye déli része ugyanakkor tipikusan alföldi jellegű gazdálkodást őriz. Az Árpád-korban a szabályozatlan vizek, a Tisza és a Kőrös, kisebb mértékben a Berettyó kiöntéseihez igazodott a mezőgazdaság is. A kintmaradó hátakon folyt a földművelés, míg a megye területének nagyobb részét rétként és legelőként hasznosították. Mai ártéri gazdálkodásunk a Tisza mentén még őriz az ilyen viszonyokhoz való igazodásból valamit.

111 A megyére jellemző kertes települési rendszer - a legújabb vizsgálatok szerint - éppen az állattartás és földművelés egy sajátos, Alföldre jellemző egyensúlyát teremtette meg, amelyben a legeltető és istállózó állattartás egyaránt fontos volt, s rendszerében alkalmazkodott a gabonatermesztő (búza, árpa, köles) földműveléshez.

112 A földművelés és állattartás mellett igen jelentős haszonvétel volt a halászat és csikaszát is. A rekesztőhalászat, a fokokkal való vízgazdálkodás a középkorban a természetes vízjárás a halászat, a földművelés és az állattartás érdekeit szolgálta, a pusztító áradásokat haszonra fordította. Ugyancsak jelentős gyümölcsösök is alakulhattak ki a középkorban a vízpartokon, ártereken.

113 A török időkben mind a településhálózat, mind a kiépített vízgazdálkodási rendszer (fokok, halastavak) erős pusztulásnak voltak kitéve, s a táj népességének megritkulása nem is annyira a lakosság fizikai kiirtásával, elhurcolásával állt összefüggésben, mint a korábbi gazdasági egyensúly felbomlásával, s ennek nyomán a táj elvadulásával. Már a tatárjárás időszakában Rogérius is a táj elvadulásáról emlékezett meg, a XVIII. század eleji leírások (Bél M.) is ezt tekintették a legnagyobb csapásnak, midőn megyénk állapotát jellemzik.

114 Ebben az időszakban nőtt meg a