Szikszai Mihály: Jász-Nagykun-Szolnok Megye közlekedéstörténete - Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Közleményei 7. (Szolnok, 2005)

tartókötelet feszítenek, amelyen kötélcsiga fut. Erre a kötélcsigára két kötéllel kötötték rá a hidast. A két kötél egyikét a hidas orr-részén, a másikat a faron erősítették meg, és a hidast a folyó sodrához képest olyan szögbe állították, ami által a víz sodrása a járművet oldalirányban, az elérendő part felé mozgatta. Az átkelés így a folyó sodrásának energiáját használta fel. A repülöhídnál a folyó közepére hosszú kötélen keresztül horgonyozták le a hidat. A gyalogréven ladikkal történt az átkelés. Ezeken csak személyeket, kézipoggyászt, megfelelően megkötözött, vagy ládába tett kisebb állatokat szállítottak. A réveken általában csak pénzfizetés ellenében lehetett az üzemeltető vízi járművén átkelni. A réwámok az út-, és hídvámokkal együtt az ország belső határain belüli közlekedési vámok közé tartoztak. Ezek a feudális korban a nemesi birtok tulajdonával összekötött, úgynevezett kisebb királyi haszonvételek közé tartoztak. A földesúri haszonvételtől az különböztette meg, hogy a révnyitáshoz (és így a vámszedéshez) külön királyi privilégiumra volt szükség. Elvileg tehát csak olyan rév működhetett, és csak annál szedhettek viteldíjat, amelyet királyi adománylevél szentesített. A révek üzemeltetésének jogi kérdéseit több királyi törvény és rendelkezés szabta meg. Az újkorban a révjogot az 1890. évi I. te. szabályozta. A révekre a legfontosabbak a 71. §. útmutatásai. Ez azokat a réveket és hajóhidakat, melyeket hajózható folyón létesítettek, minden esetben hatósági engedélyhez kötötte. Az engedélyt kiállító hatósághoz kellett benyújtani a komp, illetve a hajóhíd műszaki terveit. Ez utóbbi magába foglalta a műszaki leírást, a helyszínrajzot, a szerkezet és a kezelés leírását, valamint a szükséges partbiztosítás, mederrendezés vagy út tervezetét is. A törvényhatóság első tisztviselője határozta meg a helyszíni szemle és az engedélyezés időpontját, s ezen részt vett az engedélyt kérő, az érdekelt település képviselői, az illetékes államépítészeti hivatal szakértője, valamint az esetleg még 7,5 km-en belül működő rév tulajdonosa. Amennyiben az új rév ellen az engedélyezési tárgyalásnál nem merült fel kifogás, akkor a létesítést engedélyezték. A határozat ellen 15 napon belül a közigazgatási bizottsághoz, ennek döntése ellen pedig a kereskedelmi miniszterhez lehetett fellebbezni. A rév engedélyokiratát az alispáni hivatal állította ki. Az engedélyt nyert réveket, egyéb vízi járművekkel együtt, bejegyezték a vízi könyvbe. A vízi könyvet melyet a vármegyei törvényhatóság vezetett - vízfolyásonként állították fel, így minden folyó külön számot kapott. A réveket még külön nyilvántartották az úgynevezett Komp-nyilvántartásban is. A XIX. század végén a Tisza-menti uradalmak területén kialakult egy sajátságos vízi átkelési mód is, a magánközlekedésre szolgáló révjárat. A szeszélyesen kanyargó folyó íveinek levágása, és az ehhez kapcsolódó folyamszabályozási munkák következtében, egyre több uradalom földjei 75