Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)
korábbi állásponttal szemben, amely szerint a birtokok folytonos újra-eladományozása, a szpáhik dobálása miatt az itteni törökség állandóan cserélődött, ma terjed az a nézet, hogy a hódítók nagyobb része huzamos itt-tartózkodásra rendezkedett be. Ez a stabilitás azonban inkább csak fizikai volt, az uralomnak és a berendezkedésnek itt nem érződik az az öröklétnek szánt állandósága, amely a balkáni uralmat jellemezte. Mindez elsősorban az állandó háborús állapotból, a tartomány hadszíntér helyzetéből következett. Az ország megosztottsága — ha a két tényező hatásai egyáltalán szétválaszthatok — további komoly következménnyel járt. Létrehozta a kondominiumot, törökök és magyarok tényleges kettős uralmát a hódoltságban. Mivel az országnak csak egy része került török uralom alá, a hódoltságon birtokos magyar nemesség nem kényszerült sem iszlamizálásra sem lesüllyedésre, ehelyett átmenekült a másik két országrészbe. Sem ő, sem a végvárak magyar katonasága, sem a királyság kormányszervei nem mondtak le a török területről, s ha visszahódításához katonai erejük nem is volt elegendő, legalább befolyásukat nem engedték rajta elveszni. Ebben a befolyásban sok minden benne foglaltatott: a magyar adókövetelések érvényesítése, a nemesek birtokjoga, a vármegyei hatóságok és a magyar birtokosok rendelkezése, ellenőrzése és jogszolgáltatása, s nem utolsó sorban a végvári katonaság állandó jelenléte a hódoltságban. A beleszólás a magasabb diplomáciában is mindennapos volt. Követek, a béketárgyalások királyi biztosai, nádorok, főkapitányok és magyar földbirtokosok igyekeztek kemény alkudozásokban védeni a hódoltsági nép érdekeit a törökökkel szemben. Hogyan érvényesült ez az általános helyzet az egyes települések mindennapi életében? Mivel az oszmán-törökök magyarországi jelenlétében a katonai elem dominált, a hódítók betelepedését is ez határozta meg. Országrészükben közel száz megerősített helyet szálltak meg, a többezer katonával ellátott váraktól az apró őrtornyokig. Ezek közül a területi változásoktól függően ötven-hatvan helyen működtek hivatalok és élt polgári török lakosság. Ilyen volt minden vilajet- és szandzsák-székhely és néhány náhije-központ. A 16. században négy, túlnyomóan vagy teljesen magyar lakosságú városban — Kecskeméten, Ráckevén, Tolnán és Jászberényben — még működött úgy török bíró, kádi, hogy ő volt a megszálló hatalom egyedüli vagy egyetlen rangos képviselője. A 17. század elejéig azonban, amikorra a tizenötéves háború következtében teljesen szétzilálódott a közbiztonság, megszüntették ezeket a garnizon védelme nélkül működő hivatalokat. Ettől kezdve török közigazgatási szervek és polgári lakosok csak katonasággal együtt, megerősített centrumokba húzódva éltek. Magyarországon ismeretlen volt a helyőrség nélküli, muszlim-keresztény, vegyes lakosságú város vagy falu. A mintegy félszáz török centrum mellett többezer település élte úgy napjait, hogy még legalacsonyabb rangú török hivatalnokok sem éltek bennük, a megszállók távolról tartották velük a kapcsolatot. A törökök Magyarországon a balkáninál fejlettebb városi és falusi önkormányzatokat találtafc, igazgatásuk alsó szintjét rájuk építették. Kezdetben csak végrehajtó szerepet szántak nekik, a települések harca az önállóságért (megerősítve a magyar nemesség nyomásával) és a törökök növekvő közönye a polgári igazgatás iránt tényleges autonómiává szélesítette a magisztrátusok működését. (Az önkormányzat természetesen nem nyugat-európai mércékkel, hanem csak az oszmán birodalom viszonyai közepette nevezhető „ténylegesnek".) 8
