Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

A magisztrátusok legfontosabb feladata a helység gazdaságának megszervezése és vitele volt. Falvakban ez nemigen lépte túl az adók összegyűjtésének munkáját, városokban azonban a közösség háztartásának irányítását jelentette. A török hatóságok ellenvetés nélkül engedték át alattvalóiknak ezt a területet, hiszen a magisztrátusok ilyen irányú munkája egy sereg alacsony rangú török hivatalnok alkalmazását tette feleslegessé, ugyanakkor biztosította az adók pontos beérkezését (amire a nem ritkán sikkasztó török adóbérlők esetén nem lehetett feltétlenül számítani). A magisztrátus már a gazdasági funkciók ellátása során teljesített bizonyos rendészeti feladatokat is, ez utóbbiak azonban messze túlnőttek a gazdasági szférán. A törökök a rendfenntartást teljes egészében a települések vezetőire hárították, olyannyira, hogyha ebben hanyagul vagy ügyetlenül jártak el (pl. egy bűnös megszökött erőlük), megbüntették őket. A 17. században, amikor nagyon megromlott a közbiztonság, a lakossági önvédelem vezetését rájuk és a parasztvármegyei szervezetre hárították, elhanyagolása esetére szintén büntetést helyezve kilátásba. A felderített bűnök és az elfogott bűnösök fölötti bíráskodást a törökök már nem engedték át ilyen könnyen a magisztrátusoknak, hiszen itt komoly bírósági jövedelmek forogtak kockán. A települések viszont harcoltak a bíráskodás jogáért. A 17. század első felében szerte a török terület magyar lakosságú városaiban kialakult egyfajta munkamegosztás török és magyar bírák között. A kisebb kihágásokat a magyar bírák büntették, és szedték be utánuk a város számára a bírságokat. A komolyabb bűnöket (lopás, verekedés, paráználkodás stb.) is ők derítették fel, de a bűnösöket „félretették" az adókért felelős emineknek és a szandzsákbég megbízottainak, a szubasiknak és vojvodáknak, akik évente néhány alkalommal kiszálltak a helyszínre. Bíráskodásuk abból állt, hogy a vétkesek anyagi helyzetéhez igazodó, de a lehető legmagasabb büntetéspénzeket szedték be tőlük. Végül a halálbüntetések kiszabása és végrehajtása ismét a magisztrátusok joga volt, azzal a nem lényegtelen feltétellel, hogy az ítéletvégrehajtás jogát minden esetben — és az idő múlásával egyre nagyobb összegekért — meg kellett vásárolniuk az illetékes török centrumban. A munkamegosztás lényege nem kétséges: a török szervek a bírósági jövedelmek megtartása ellenében a bűnüldözést, az ítélkezés és a végrehajtás jogát átengedték a magyar városvezetésnek. Mindezen feladatok mellett a települések magyar vezetői egy egészen tág, és a kettős uralom kegyetlen rendszerében nemegyszer életveszélyes feladatot is elláttak: képviselték és védeni próbálták lakhelyüket mindennemű — török és magyar — hatalommal szemben. Kapcsolatuk a távolban székelő török hatalmasságokkal viszonylag békésnek mondható, hiszen ezek könyörgésre vagy jó pénzért könnyen adtak kétes hatásfokú oltalomlevelet panaszaik orvoslására. De már azokkal a török hivatalokkal szemben, amelyeket közvetlen anyagi érdek ösztönzött a települések sanyargatására, gyakran alul maradtak. Végül teljesen ki voltak szolgáltatva a fosztogató török és magyar katonaságnak. A települések viszonylagos autonómiája számunkra azzal a hasznos következménnyeljárt, hogy iratanyagot gyűjtött és termelt, méghozzá értékeset. A magyarországi hódoltság forrásadottságai nem nevezhetők ideálisaknak, a fennmaradt iratanyag időben is, térben is szélsőségesen egyenetlen. Török összeírások csak a 16. századból maradtak, a rákövetkezőből alig (feltehetően nem is igen készül9