Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

BEVEZETÉS A 16—17. századi Magyarország helyzetét sok külső és belső tényező határozta meg, köztük a két — talán — legfontosabb: az állandó háború, amely a hivatalos békekorszakokban is legfeljebb csendesedett, de soha nem ült el teljesen, és az ország megosztottsága. E két tényező a török hódoltság viszonyait is olyan erősen befolyásolta, hogy helyzetét speciálissá tette az oszmán birodalom európai felében. A törökök magyar tartományukban közel sem tudták olyan mértékben konszolidálni uralmukat, ahogy az a Duna—Dráva vonaltól délre sikerült nekik. A Balkán félsziget termelését szervesen bekapcsolták az összbirodalmi gazdaságba, a lakosság tömegeit kényszerítették hadseregük tényleges vagy kisegítő szolgálatára, egyeduralkodóvá tették saját polgári igazgatásukat és az iszlám jogrendszert. S ami ennek látványos és igen lényeges feltétele, velejárója és következménye: telepítéssel, békés vagy erőszakos térítéssel folyamatosan erősítették jelenlétüket — a muszlimok arányát — a népességben. Magyarországon az örök hadiállapot mindezt lehetetlenné tette. A termelést a törökök csak megadóztatni tudták, megszervezni nem, de katonai gondjaik közepette nem is igen próbálkoztak vele. Az uralmuk alá vetett, megbízhatatlan népességet legfeljebb váraik építésére-javítására vagy a katonaság ellátásához szükséges fuvarozásra használhatták, a hadseregben még kisegítő szolgálatra sem. Az igazgatás területén a számukra életbevágóan fontos katonai megszállást adminisztrálták kiválóan (beleértve a katonaság ellátásához elengedhetetlen birtok- és adóügyeket is), a polgári igazgatásra és jogrendszerük érvényesítésére, általában a meghódított népesség életének befolyásoló ellenőrzésére energiáiknak csak maradékát tudták fordítani. S ami mindennek itt is látványos és lényeges velejárója, és éppen fordítottja a Balkánon végbement folyamatnak: Magyarországon az iszlám csak területeket hódított, lelkeket nem. Muszlim telepesek ide már nem jutottak, erőszakos iszlamizálás nem folyt, s éppen a reformáció és ellenreformáció harcának évszázadaiban a békés térítésnek sem volt semmi esélye. A hódoltságba beköltöző törökség — sokezer katona, náluk kevesebb hivatalnok és kisszámú iparos és kereskedő — csak mint győztes hódító jelentett nyomasztó erőt, de sem számában nem képviselt jelentős részt az országrész népességében, sem hatásában nem volt számottevő. Vagy félszáz katonai-közigazgatási centrumba húzódva, a meghódítottaktól elszigetelve élt, akikhez az úr—alattvaló kapcsolaton túl nem fűzték olyan szálak, amelyeken keresztül átalakító befolyással lehetett volna rájuk. Azzal a 7 .*