Hegyi Klára; Botka János: Jászberény török levelei; Latin és magyar nyelvű források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez - Szolnok megyei Levéltári Füzetek 11. (Szolnok, 1988)

tek), városi iratanyagaink viszont túlnyomóan a 17. századból valók. Összeírásokon kívül alig maradt török levéltári anyag a Dunántúlról és a Tiszántúlról, és siralmasan roszszul állunk a nagyon értékes török bírósági jegyzőkönyvekből (eddig mindössze kettő került elő, összesen kb. tíz évnyi bejegyzéssel). A hódoltság magyar nyelvű iratanyaga sem egyenletesebb. Néhány szerencsésebb város, amely végig a török korban talpon maradt, őrizte meg ekorbeli anyagának kisebb vagy nagyobb töredékét, mellettük azok a hódoltsági vármegyék, amelyeknek székhelyeik a királyi Magyarországra áttelepedve továbbra is folyamatos kapcsolatot tartottak a megyéjükbe tartozó településekkel. A ránk maradt források egyenetlenségében és esetlegességében azonban egy közös pozitívum is benne rejlik: többféle típust képviselnek, és ezért sokszor szembesíthetők, ellenőrizhetők egymással. A török adókivetés mellé — amely egy soha-nem-volt törvényes állapotot rögzít — odaállíthatok a városi számadáskönyvek bejegyzései, a magyar jegyzőkönyvekbe foglalt bírói ítéletek mellé azok a török engedélyek, amelyek ezek meghozatalához vezettek. A való élet megismeréséhez különösen értékesek az egyes helységek levéltárai. Egy hódoltsági városnak a törököktől elismert, több-kevesebb önállósággal rendelkező magisztrátusa nem az isztambuli kormányszervek utasítására és használatára, hanem a város számára és érdekében gyűjtötte, a mindennapi ügyvitel rögzítésére termelte, veszélyhelyzetben menteni igyekezett az iratokat. Ez az irattermés a mindennapok valóságát tartalmazza. Jászberény, amelynek török iratanyagát e kötet tartalmazza, mint a jász települések központja és a török hatóságokkal szemben érdekeinek képviselője, a hódoltság magyar városai között sajátos helyet foglalt el. A 16. század derekán tizenhárom településből álló Jászság

1 középkorból fennmaradt kollektív szabadságát (benne adózásának módját és kapcsolatát főbírájával, a nádorral) a berendezkedő törökök is tiszteletben tartották. A hatvani szandzsákba tagolt jász településeket szultáni hász-birtokoknak nyilvánították. A hatvani livának az 1550-es évek elején készült összeírása a jász helységeknek csak adózóit szedte listába, de sem az adóegységek (hánék) számát, sem az adókat nem részletezte. Ehelyett a tizenhárom helység felsorolása után így rendelkezett: „Jázberin 'varos' tizenkét faluval együtt régebben a királyok korában tizedet és dzsizjét nem fizetett; mivel évenként szabott összegben hatszáz flórit, a flórit ötven akcse értékben számolva, és kétezer ötszáz kila búzát és kétezer ötszáz kila árpát szoktak fizetni, a régi szokáshoz híven az új szultáni defterbe is így jegyeztetett fel."

2 A törökök a jászok adózásának ezt a módját később annyiban módosították, hogy — irataink tanúsága szerint — bevezették mellé a búza és a juhállomány tényleges tizedelését. Az adózás régi módja mellett a jászok többi szabadságát is tiszteletben tartották. A budai pasa így írt róluk 1637-ben: ,,A hatvani szandzsákban fekvő Jászság rajai, közöttük Berény városa, Jászladány és a náhije más rájái... az ellenséges Magyarország szabad korona-rájái [a török szövegben is a magyar 'korona' szó áll]. A magyar királyoknak a szokás szerint járó adóikat, az iszlám birodalmának pedig dzsizjéjüket megfizetik. Ezen túl semmilyen olyan ügyük nincs, ami bármelyik fél beavatkozását ^AKSAY Ferenc: Urbáriumok. XVI-XVII. század. Bp. 1959, 720. 2 FEKETE Lajos: A hatvani szandzsák 1550. evi adoösszeírasa. Jászberény 1968, 79. 10